A nyolcadik utas: a halál

Ridley Scott klasszikusát senkinek sem kell bemutatni, amiben H.R.Giger megteremtette egyik kedvenc rémálmunkat, a förtelmes xenomorfot. Az alienek legfélelmetesebb tulajdonsága mindig is az volt, hogy nem lehetett tudni, honnan jönnek, egyszerűen csak szaporodni akarnak és elpusztítani mindent, amivel csak összeakadnak. Ezért is feledjük el Scott marhaságait a fekete trutyival meg a furulyázó androiddal, mert ha van iskolapéldája, hogyan kell tönkrevágni a megmagyarázhatatlan iszonyatot, akkor a Prometheus, de még inkább a Covenant az.

E.T.

Steven Spielberg csodaszép meséje a barátságról, a szeretetről és a családról egyben igen gazdag keresztény szimbolikával rendelkező parabola. Noha Spielberg azóta is bőszen tagadja, nem kell neki hinni - hiszen konkrétan Jézus és a megváltás történetét láthatjuk egy pici, csúnya, de hatalmas szívű földönkívüli főszereplésével. 

Csillagember

John Carpenter filmje az életmű talán kevésbé népszerű darabja, és a saját filmjeihez képest tényleg kakukktojás, hiszen egy sci-fi köntösbe csomagolt romantikus drámáról van szó. Jeff Bridges fantasztikusan alakítja a fura földönkívülit, aki fokozatosan érti meg és tanulja el, hogyan kell érezni - hogy aztán emberibb legyen az embernél is. Furcsa mód, az E.T.-hez hasonlóan a Csillagember címszereplője is Jézussal feleltethető meg - talán a korszellemből, talán valami általános kiábrándultságból fakadhatott a megváltás utáni vágy, és talán azért helyettesítették Istent a szintén az "égből", egy másik világból érkező földönkívüliekkel, mert így az egyszeri néző számára könnyebben befogadható, vagy egyszerűen csak úgy vélték, hogy az ember természetétől adódóan alkalmatlan arra, hogy megváltsa magát, és ha mázlink van, hát "fentről" jön valaki, hogy kihúzzon minket a szarból, mert ha nem is mindenki, azért élnek közöttünk olyanok is, akik miatt a fajunk megérdemelne még egy lehetőséget.

A mélység titka

James Cameron filmjének létezik egy rendezői változata, ami merőben különbözik a szélesebb körben ismerttől, sőt, a többi filmjének hosszabb változataival ellentétben még csak nem is jó. A mélység titkában ugyanis az óceán fenekén rejtőző földönkívüliek különösségük miatt izgalmasak: merőben különböznek tőlünk, békésen szemlélik az emberi fajt, ártatlanok és gyönyörűek. Ezzel szemben a hosszabb változatban meg akarják akadályozni, hogy az emberek tovább pusztítsák a bolygót, és egy globális katasztrófa előidézésével el akarják törölni fajunkat a föld színéről. Túlságosan didaktikus, ahogy mellette még az orrunk alá is dörgölik mindazt a gonoszságot, amit az ember elkövetett, a népirtásokat, a Föld felélését, az élővilág megtizedelését - ha csak bújtatva is, de az eredeti változatban is ott van az üzenet, és sokkal hatásosabb, mert abban az idegenek gondolkodása távolról sem emlékeztet a miénkre, és elég, ha egyszerűen csak összevetjük az emberrel a lények angyali szépségét és jóságát. Máris látjuk, mi a baj velünk.

A dolog

Carpenter horrorklasszikusa valójában egy remake - sőt, egy adaptáció remake-je, hiszen Howard Hawks 1951-es A lény - egy másik világból című filmje John W. Campbell Jr. novellája alapján készült. A dolog minden idők egyik legjobb horrorfilmje, mégpedig azért, mert a filmben szereplő lény nem egy randa, nyálkás szörny - illetve az, de nem tudni, éppen mi az és ki az, hiszen bárkiben rejtőzhet és bárkit lemásolhat, hogy aztán afféle elburjánzott tumorként a leglidércnyomásosabb alakot öltse fel. Mindentől idegen, tulajdonképpen még csak azt sem tudni, mi a fenének csinálja.

A testrablók támadása

Szintén adaptáció remake-je, és szintén alapmű Philip Kaufman 1978-as sci-fi horrorja. A testrablók támadása félelmetes film: az űrből jött, spóraszerű lények tökéletesen lemásolják az embereket, miközben az "eredetiket" elpusztítják. A másolatok megőrzik a személyiséget és az emlékeket, de eltompult, közönyös lények, és egy olyan csoporttudat részei, ami elmondásuk szerint valójában tökéletes boldogságot biztosít számukra. Ijesztő, hogy nem tudni, ki valódi és ki másolat, de az talán még borzalmasabb, hogy a különbözőség és a szabad akarat feladása egyenlő a boldogsággal. És ez a rémlátomás ma igazabb, mint valaha.

A nap, amikor megállt a Föld

No nem a 2008-as, óriási bukott remake Keanu Reeves főszereplésével, hanem az 1951-es eredeti, ami előkelő helyen szerepel minden idők legjobb sci-fijei között. Ugyan a hidegháború ihlette, a film mondanivalója mégis univerzális: ha nem vigyáz, az ember felelőtlenségből elpusztítja önmagát. Némi spirituális köntösben ezt az üzenetet hozza Klaatu, földönkívüli, de az emberek épp természetüknek megfelelően fogadják, bár nem azért, mert gonoszok lennének, hanem mert a félelem vagy az agresszió vezérli őket.

Harmadik típusú találkozások

Spielberg az E.T. előtti kasszasikerében már mesélt a földönkívüliekről, de ők csak a film végén jelennek meg, és akkor sem tudunk meg róluk semmit - csak annyit, hogy mások, mint mi, és hogy békések, egy magasabb szintű tudás hordozói. Mégis, a Harmadik típusú találkozások kifejezetten nyugtalanító, és nem csak a félelmetes ufóészlelési jelenetek miatt, hanem mert kényelmetlen maga az érzés, hogy az idegenek itt vannak, figyelnek bennünket, és azt csinálnak velünk, amit akarnak.