Az a nap a tengerparton – A jó családból való lány és a szex

  • Vízer Balázs

Az 1960-as évek elején járunk, amikor még nem minden lány tudta, hogy mi vár rá a nászéjszakán. Aki persze tudni akarta, azt tudta, hősnőnkről viszont majdnem 110 perc után sem tudjuk, mit gondoljunk.

Hogy milyen lehetett a szexuális felvilágosítás előtti időszakban egy ifjú feleségnek az, amikor felhevült férje a nászéjszakán rámászott, függetlenül attól, mekkora a szerelem, azt el sem tudom képzelni, sőt, nem is akarom elképzelni. Persze nyilván volt, akiben nagyobb volt a vágy vagy a kíváncsiság, mint a félsz, de az is biztos, hogy rengetegen voltak, akiknek ez borzasztó élmény volt, és ebből indul ki az elsőfilmes Dominic Cooke munkája, Az a nap a tengerparton, amely a kortárs brit irodalom egyik legismertebb szerzője, Ian McEwan bestsellere alapján készült.

Igaz, a fiatal pár története nem a XIX. század végén, hanem a hatvanas évek elején játszódik, csak kicsivel a szexuális forradalom kirobbanása előtt, hőseink pedig korántsem prűd környezetből érkeznek. A csinos Florence Ponting előkelő konzervatív családból származik, apjának gyára van, anyjának véleménye a világról és a politikáról, a lány pedig épp lázadó korszakát éli, ezért amellett, hogy egy kvartettben klasszikus zenét játszik, az atomfegyverek ellen tüntet. Így ismeri meg a jóval kevésbé rangos családba született, fiatal értelmiségi Edwardot, akinek egy vidéki általános iskola igazgatója az édesapja, édesanyja pedig konkrétan agykárosult egy baleset miatt, ezért szeret meztelenül mutatkozni a kertben és festményekről beszélgetni. Florence és Edward az ekkor igenis rendkívül fontos társadalmi különbségek ellenére szeretik egymást, sőt, össze is házasodnak, a lány azonban nem ugyanúgy várja a tengerparti panzióban eltöltendő mézesheteket és nászéjszakát, mint a fiú.

Ian McEwan (Vágy és vezeklés, Kitartó szerelem) kisregényét nagyon sokan akarták megfilmesíteni, egy ponton Sam Mendes rendezte volna, a választás azonban mégis az elsőfilmes Cooke-ra esett, az író pedig karrierje során először a forgatókönyvírást is bevállalta, szóval az írásban kellett, hogy legyen valami. Csakhogy én tudom, hogy mi, mert valójában nem is derül ki a miért, csak néhány kétértelmű fogódzót kapunk. Nem derül ki például, hogy a lány miért görcsöl annyira a nászéjszakán, csak azt tudjuk meg, mennyire különböző a hátterük, mennyire más vérmérsékletűek, és kapunk néhány utalást arra vonatkozóan, mi lehetett a háttérben. És itt jön be az, hogy az elsőfilmes rendező egy kisregényből dolgozott, amit nem tudott felduzzasztani nagyjátékfilmmé, mert az eredeti sztoriban nincs is annyi történés, ő pedig néhány esetben nem érezte fontosnak azt, hogy kifejtsen olyan szálakat, amikre pedig ráfért volna. Például nem derül ki, milyen szerepet játszott a lány életében mindig domináns édesapja, vagy azt, hogy valójában milyen szerepet játszanak a társadalmi különbségek.

Sokszor jó egy filmben, ha nem fejtenek ki mindent, ha bizonyos dolgokat csak érzékeltetnek, ha ránk bízzák, hogy kitaláljuk, mi történt vagy miért történt valami. A Nem vénnek való vidék (2007) például többek között azért is zseniális, mert meg meri lépni azt, hogy nem mutatja meg egyik főhőse halálát sem és sok minden mást, de ezt nagyon jól, biztos kézzel kell csinálni, mert kockázatos dolog. Dominic Cooke feltehetőleg azt gondolta, elég a veretes irodalmi nyersanyag és egy olyan Oscar-jelölt színésznő, aki elvileg mindent elvisz a vállán, de rosszul gondolta. Saoirse Ronan, akit a Két királynő után nagyon rövid időn belül másodszor láthatunk a vásznon, ugyan most is jó, de nem kiemelkedő, nem is igazán tud mit kezdeni a csak vázlatosan megrajzolt karakterrel. Hiába ugrálunk folyton vissza az időben némi magyarázatért, gyakran volt olyan, hogy adott pillanatban azt sem tudtam, hogy milyen érzést játszik éppen el, felhevültséget vagy szorongást, szégyent vagy dühöt. Ami ugyebár nem jó.

A viszonylag ismeretlen Billy Howle könnyebb helyzetben volt, az ő karaktere egyszerűbb, megfejthetőbb, ráadásul a figurát úgy formázták, hogy pont a hatvanas brit újhullámának legnépszerűbb színészeire, Tom Courteney-ra vagy a napokban elhunyt Albert Finney-re emlékeztessen. Nem gondolom, hogy kettejük közül ő a jobb színész, de most rá lehetett jobban odafigyelni. Más kérdés, hogy egy gyakorlottabb, netán tehetségesebb rendező mit kezdett volna ezzel az egész filmre aligha elég történettel – talán hozzáadott volna valamit, ahelyett, hogy elvett volna.

Értékelés: 5/10