Az angyal – Ilyen cukinak még nem ábrázoltak szociopata gyilkost

  • Vízer Balázs

A babarcú Carlos a korántsem vértelen argentin történelem legelvetemültebb gyilkosa, bár ránézésre minden nagymama kedvence. Honnan az ellentmondás külső és belső között?

Carlos Robledo Puch több mint 45 éve ül börtönben, ahonnan soha nem fog kikerülni, és ezzel egyfajta rekorder, a legrégebb óta rács mögött lévő rab Argentínában, és ez az ő igaz története. Annyiban igaz, hogy amit itt látunk, az mind valóban megtörtént, annyiban például nem, hogy ebbe a történetbe sok minden nem fért bele, ami annak idején igenis fontos volt, viszont nem illett bele Luis Ortega rendező elképzeléseibe. Nem került bele például az a brutális „epizód”, amikor Carlitos elrabolt, megerőszakolt, megkínzott és megölt két fiatal lányt, mert az valami egészen más képet festett volna erről a srácról, akit még az őt kárhoztató korabeli sajtó is Az angyal néven emlegetett.

Carlost (Lorenzo Ferro) 17 évesen ismerjük meg, amikor mintegy mellékes ötlettől vezérelve besurran egy méregdrága Buenos Aires-i villába, és bár egy-két értékes dolgot zsebre rak – ezeket később elajándékozza -, de igazán akkor ragyog fel az arca, amikor feltesz egy lemezt a nyilván szintén méregdrága lemezjátszóra, és táncolni kezd. Luis Ortega ezt a képet akarja megfesteni nekünk, a srácot, aki mindent elvesz, ami csak megtetszik neki, aki nem fél semmitől, akit nem a haszon vagy az élvezet érdekel, hanem csak jól akarja érezni magát, mindegy, milyen áron. Ortegának teljesen szíve joga saját filmjét úgy rendezni, ahogy akarja, úgy formálni a saját gyilkosát, ahogy akarja. Az ő Carlosát például elsősorban a vágy hajtja, amelyet diáktársa és későbbi tettestársa, Ramon (Chino Darín, a legismertebb argentin színész, Ricardo Daron fia) és annak piti bűnöző apja iránt érez. Carlos betársul a srác családjához, és amatőr létére olyan elképesztő gátlástalanságról és hidegvérűségről tesz tanúbizonyságot, hogy attól a profik is ledöbbennek.

És Carlos valóban elképesztő könnyedséggel tör be, rabol és lop, és szó szerint a szeme sem rebben, ha valakit meg kell ölnie – amihez egyébként gondolkodási időre sincs szüksége. És Ortega legalább olyan nagy élvezettel ábrázolja mindezt, mint ahogy Carlos zsebre rak valamit, amiben azért van valami zavarbaejtő. Több szinten is. Zavarbaejtő, mert Carlost kifejezetten vonzó, már-már ellenállhatatlan karakterként látjuk a teljes játékidő alatt, míg azok, akiket a balsorsuk az útjába sodort, jobb esetben unalmas, szürke figurák, rossz esetben visszataszító, ellenszenves alakok – naná, hogy a babaarcú gyilkosnak fogunk drukkolni, aki itt egyfajta nonkonformista művész. Zavarbaejtő, mert maga Carlos is csak egy design elem az amúgy kétségkívül remekül kinéző filmben. Minden stílusos rajta, kezdve vastag ajkaitól göndör fürtjeiig, remekül áll neki a hetvenes évek, amit a film fantasztikusan idéz meg, viszont semmit sem tudunk meg róla.

Annyi kiderül, hogy a szülei konfliktuskerülő, becsületes kispolgárok, akiket nem utál ugyan, de akikkel képtelen kommunikálni, és Ortega nem is nagyon feszegeti a kérdést. Talán ő sem jött rá, mi volt ennek a srácnak a fejében és a lelke helyett, de talán tényleg csak a látványra és a hangulatra ment rá. A látvány és a hangulat egyébként tökéletes, ahogy a főszereplő Lorenzo Ferro is az, pedig ez az első filmszerepe, mégis olyan természetes minden mozdulata a kamera előtt, mintha nem neki kéne elvinnie a vállán az egész filmet. Pedig neki kell, és felteszem, ő volt az egyik oka annak, hogy Pedro Almodóvar producerként beállt a film mögé – és ilyen szempontból vicces, hogy volt, aki az új Almodóvar-film iránt érdeklődött a mozipénztárnál. Vagyis szép, izgalmas és jó Az angyal, és különben is, valamiért szeretünk sorozatgyilkosoknak szurkolni, de sokkal több is lehetett volna, ha tényleg a dolgok mélyére ás – de esze ágában sem volt.

Értékelés: 7/10

Swing Karácsony Gájer Bálinttal
Swing Karácsony Gájer Bálinttal

Gájer Bálint először ad koncertet a MÜPÁ-ban december 7-én.

Jegyvásárlás