A Holdra szállás történetét nehéz elmesélni, hiszen tudjuk a végét, de ha Ryan Gosling az az első ember, aki a Holdra lép, akkor kicsit más az égitest fekvése. Mert neki még a szkafander is olyan jól áll!
Micsoda nagyszerű sztori, gondolhatnánk! A 20. század tudományos és technikai fejlődésének megkoronázásaként az ember a Holdra lép, lefilmezi magát, majd épségben visszatér a Földre. Ráadásul ez az ember egy amerikai úrhajós a hidegháború kellős közepén, lepipálva a világűr meghódításában addig élenjáró oroszokat! Mégis, ha jobban belegondolunk, hogy lehet mindezt igazán hatásosan, izgalmasan elmondani úgy, hogy mindenkit érdekeljen, azokat is, akiket hidegen hagy az űrkutatás és a politika, pláne úgy, hogy a legostobább néző számára is világos, hogy a Holdra szállás sikerrel járt? Innen már kicsit nehezebbnek látszik Damien Chazelle rendező feladata, ugye?
A 6 Oscar-díjas sikerfilmjük, a Kaliforniai álom után Chazelle természetesen újra Ryan Goslinggal dolgozott, bár ez a film nem a szerelemről és a zenéről szól vagy mégis? Az első ember hőse valóban az első ember, aki a Holdra lépett, Neil Armstrong, és a film azzal az 1961 és 1969 közti időszakkal foglalkozik, amely a NASA misszióra való felkészüléstől a Holdról való visszatérésig tart. Mert ennyi ideig tartott kidolgozni a megfelelő módszereket, tökéletesíteni az eljárásokat és kijavítani a hibákat. Ugyanis bőven akadtak hibák egy ennyire összetett és gigászi feladatban – az űrhajót hordozórakéták viszik fel, amiket le kell választani, aztán az űrhajóról szondát küldenek a Holdra, aminek landolnia kell, majd visszatérnie és csatlakoznia a hajóhoz, aminek önerőből le kell jutnia a Földre, és ezek csak a legfontosabb lépések -, amik gyakran emberéleteket követeltek.
Neil Armstrong pedig, akit a film elején látjuk elveszíteni a kislányát, Karent, szinte rezzenéstelen arccal csinál végig mindent, lesz tanúja barátai halálának, szenved maga is balesetet, szembenéz a kudarcokkal és dolgozik rendületlenül – ő nem csak pilóta, űrhajós, de repülőmérnök is volt. És le a kalappal előtte, de ez nem hangzik olyan hátborzongatóan izgalmasnak, de Ryan Golsing van annyira jó színész, vagy, hogy pontosabb legyek, van olyan kisugárzása, hogy ennek súlyt és többletjelentést adjon – van neki az a kivert kutya nézése, amit úgy tud használni, hogy ez még csak hatásvadásznak sem tűnik. Mert a munkába temetkezés, az egyre több feladat és felelősség felvállalása nem más, mint Armstrong vezeklése és gyásza – hogy szépen mindent elmagyarázzak a film készítői helyett.
És ott van persze Armstrongné, aki odahaza várja urát, tudván, hogy a legegyszerűbb munkanap is halálos lehet, és ezt pedig Claire Foy adja el nekünk remekül – még akkor is, ha kicsit hamisan cseng a koncepció, hogy az asszonynak van olyan nehéz otthon, mint az űrhajós férjnek a munkában. Az első ember persze nem családi dráma, bár van egy ilyen vetülete, hanem egy nagyszabású, elképesztően látványos kalandfilm, még azzal a hendikeppel is, hogy tudjuk, mi lesz a végkifejlet. Nem tudjuk viszont az egyes tesztek, próbarepülések, űrdokkolás eredményeit, és a rendező nagyszerűen komponálja meg őket, és nem csak Armstrongért kell izgulnunk, hanem több más űrhajóstársáért, barátjáért is. És persze ott van maga az űrrepülés, amit a film csodálatosan jelenít meg, hiszen egyszerre, egyenértékűen jeleníti meg az ember alkotta dübörgő technológiát – és ha a hangért nem jelölik Oscarra Az első embert, akkor nincs igazság! - és a végtelen tér szépségét.
És itt visszatér minden, amit Damien Chazelle a zenééről tud, mert sokszor egyfajta táncként mutatja meg hősei mozgását, legyen szó egy zsúfolt szobáról, egy őrülten pörgő űrszonda belsejéről vagy magáról a végtelen térről. És maga a Holdra szállás tényleg egyfajta katarzis, az egész történetet, a főhős életútjának megkoronázását – ami fantasztikus módon nélkülöz minden hősiességet. És Gosling még úgy is fantasztikus, hogy közben még az arca sem látszik, mégis érződik a jelenléte.
Értékelés: 8/10
