Az ember, akit a németek mégis szerettek - Django


Nem az old school spagetti westernhősről van szó, és nem is annak Tarantino-féle fekete verziójáról, hanem minden idők legnagyobb gitárosáról, illetve arról, miként töltötte a háborút.

Természetesen semmilyen mértékben nem vagyok ahhoz kvalifikálva, hogy megállapítsam, ki a világ legnagyobb gitárosa. Kiindulópontom mindössze Woody Allen 1999-es nagyszerű filmje, A világ második legjobb gitárosa, amely Sean Penn által játszott főhőse azzal van megverve, hogy egy időben élt Django Reinhardttal, akinél sosem lehetett jobb, mert nála senki sem lehetett jobb. A Belgiumban született, de szinte egész életét Franciaországban töltő Django korának ünnepelt sztárja volt együttesével, a Quintette du Hot Club de France-val, és még az országot megszálló németek is hajlamosak voltak megfeledkezni arról, hogy a zenész roma. És arról, hogy néha fekete zenét játszik.

A németek számára egy franciaországi beosztás maga a paradicsom volt, különösen a keleti fronthoz képest. Itt minden megvolt, pezsgő, kaviár, nők és a kor legjobb zenéje. Amennyiben az nem swing, mert a swing az ördögtől való volt. Django és zenekara is zajos sikerrel lép fel esténként a megszállt Párizsban, a közönség soraiban ülő német tisztek lelkesen tapsolják meg, őt pedig nem különösebben érdekli a gádzsók háborúja. Akkor azonban kissé zavarba jön, amikor a Harmadik Birodalomba invitálják egy koncertkörútra, akkor pedig már kényelmetlenül kezd fészkelődni, amikor kiderül, az országban kezdik összefogdosni és ismeretlen helyre szállítani a vándorcigányokat. Barátai és egy volt szerető rábeszélésére elindul a szigorúan őrzött svájci határ felé, hogy átszökjön a semleges országba, csakhogy egyre több akadály tornyosul eléjük.

Etienne Comar filmje sokkal inkább főhajtás a dzsesszlegenda előtt, mint egy izgalmas történet elmesélése, de a rendezőnek hihetetlen szerencséje volt a főszereplővel, az algériai származású Reda Katebbel (A próféta, Tábol az emberekről), aki nem csak hasonlít Reinhardtra, de elhisszük neki, hogy képes úgy elmerülni a zenében, ahogy csak egy istenadta tehetség képes. Jó minden rezdülése, arca rengeteget képes elmesélni, azt, ahogy ünnepelteti magát, azt, ahogy átlényegül a színpadon, azt, miként veszíti el a talajt a lába alól, és hogyan talál rá a gyökereire a vándorcigányok között az isten háta mögött. Ami persze egy közhely, de jól működő közhely, sokkal jobban működő, mint a jócskán erőltetett sztori az ellenállással, ami nagy eséllyel meg sem történt.

Azt pedig majd’ elfeledtük, hogy Django feleségét Palya Bea játssza, de nem azért felejtettük el majdnem, mert nem szeretjük az énekesnőt, éppen ellenkezőleg, de szegénynek kevés eljátszanivalója van a hű és kitartó hitvesen túl. Vele ellentétben a régi szeretőt alakító Cécile De France kedvére ragyoghat, bár gyanítom, a karakter egyedül a színésznő és a gyönyörű ruhák miatt került a filmbe, ahogy a svájci szökés sem így zajlott, sőt. Ami pedig a negyedik főszereplőt, a zenét illeti, azt a holland The Rosenberg Trio játszotta fel, Nick Cave állandó szerzőtársa, Warren Ellis pedig Reinhardt egyik elveszett szerzeményét alkotta újra annak pár taktusából – gyönyörűen.

Értékelés: 7/10

django

 

Kövessen minket a Facebookon!