CURTIZ – A magyar, aki felforgatta Hollywoodot - Hogy ért véget a Casablanca?

Ott áll Kertész Mihály meg az egész stáb, és nem tudja, hogyan fejezze be a filmtörténet leendő klasszikusát, hogyan legyen a film elég hazafias, és mit csináljon hirtelen felbukkant lányával.

Bár a két alkotásban látszólag semmi közös nincsen, azon túl, hogy mindkettő címében ott szerepel az „álomgyár”, Topolánszky Tamás Yvan film valamiért azonnal a Volt egyszer egy... Hollywoodot juttatta eszembe. Azért, mert, akárcsak Tarantino filmje, a CURTIZ – A magyar, aki felforgatta Hollywoodot sem csak a filmkészítésről szól, hanem arról, hogy a rendező számára micsoda élmény filmet készíteni a filmkészítésről. Mert egy dolog azt nézni, hogy Michael Curtiz, avagy Kertész Mihály miként küszködik, hogy végre befejezhesse a Casablancát, és megint más dolog azt nézni, milyen részletekből áll össze egy forgatás, hogyan működik egy filmstúdió, és ki hogyan teszi benne a dolgát.

Merthogy azon a napon kezdődik filmünk, hogy japán lebombázza Pearl Harbort, Amerika pedig akarata ellenére is belesodródik a háborúba, és ha már hadban áll, sokan úgy érzik, nem árt felkorbácsolni a hazafias érzületeket. Ezért kap a Warner Brothers is a nyakába egy állami propagandistát (Declan Hannigan az Atomszőkéből), aki mindenáron bele akar szólni a készülő Casablanca minden részletébe. És a film eleve problémás, hiszen a magyar származású Curtiz (Lengyel Ferenc) történetében csupán egy igazi amerikai van, a Humphrey Bogart által játszott Rick, mindenki más emigráns, menekült, kétes jogállású és lojalitású idegen, beleértve a svéd Ingrid Bergmant is. Vannak más gondok a filmmel: túllépték a költségvetést és nincs befejezés, senki sem tudja, hogyan alakuljon a filmes szerelmi háromszög, miközben megjelenik egy fiatal nő (Dobos Evelin), akiről senki sem tudja, kicsoda, pedig ő Curtiz rég látott lánya. És nem könnyíti meg senki dolgát, hogy Mr. Curtiznek pocsék kiejtése, rossz modora és nehéz természete van.

A Casablanca különleges film, ez nyilvánvaló, forgatásáról rengeteg anekdota maradt fent, ezekről mi is írtunk cikket, Topolánszky, aki megreszkíroz pár aktuálpolitikai célzást is - fake news, alternatív tények - nem is ebbe az irányba akart elmenni, bár merített a sztorikból. És nem is kifejezetten Curtiz életét és érzéseit próbálta boncolgatni, bár ebbe az irányba mégis elment, hiszen érdekessé és szerethetővé akarta tenni nehezen szerethető hősét. Van egy pont, ahol a hírhedten szoknyavadász és modortalan Curtiz olyan, mint korának Harvey Weinsteinje, szóval nyilván finomítani kellett a képen, és kapott is a karakter néhány jól eltalált pillanatot, például amikor rossz híreket kap Magyarországon maradt húgáról. Topolánszkyt azonban sokkal jobban érdekelte, milyen atmoszférát áraszt egy forgatás, milyen az, ha menet közben kell írni egy forgatókönyvet, vagy ha rossz napja van a rendezőnek, hogyan utasítják a statisztákat és egyáltalán, milyen volt a filmkészítés Hollywood egyik nagy aranykorában.

És ez átjön, még akkor is, ha a nyilvánvalóan viszonylag kevés pénzből készített filmnek megvannak a maga hibái, vagy inkább korlátai. Egyrészt zavaró, hogy rengeteget beszélnek benne, másrészt érthető, hogy anyagi okokból egyszerűen nem tudták volna kitölteni a kicsit több mint másfél órás játékidőt ennél több helyszínnel és jelenettel. Így muszáj volt dumáltatni a szereplőket, ami azoknak rossz hír, akik nem tudnak vagy nem tudnak elég jól angolul, így folyton feliratot kell olvasniuk, ráadásul a szereplők egy része erős akcentussal beszél – és meglepő, hogy mennyivel élvezhetőbb a film, amikor vagy átváltanak magyarra, vagy magyar félmondatokat kevernek az angolba. Még akkor is, ha ezek többnyire mérsékelten szalonképesek. Aztán van, ahol a sztori többször is ismétli magát, és van, ahol kicsit elakad a ritmus, de tudjuk be ezt a kellő rutin hiányának.

És persze ott van Lengyel Ferenc, aki filmben eddig jórészt bumfordi figurákat játszott jó vagy rossz értelemben, de most valaki látott benne elég fantáziát ahhoz, hogy egy összetett (fő)szerepet bízzon rá, ő pedig meg is hálálta a bizalmat, és itt van a képi világ. Dévényi Zoltán operatőr olyan tökéletesen adja vissza a kora 40-es évek hangulatát, a filmstúdiók egyszerre szűk és iszonyatosan nagy világát, hogy le a kalappal előtte. Neki és a rendező eltökéltségének is köszönhető, hogy a CURTIZ elnyerte a 42. Montréali Nemzetközi Filmfesztivál fődíját.

Értékelés: 7/10