Róbert Gida és barátai, azaz Micimackó és a többi mesehős történetének horrorfilmes feldolgozása papíron még jó alapkoncepciónak tűnhetett, és az az érv is mellette szólt, hogy az olyan híres mesék, mint a Piroska és a farkas, a Hófehérke vagy a Jancsi és Juliska szinte kínálják magukat a borzongató zsáner számára. De ha jobban belegondolunk, a Micimackó alapjáraton nem rejt magában semmiféle horrorisztikus szálat, és nem is igazán van közös metszete a Milne-mű rajongóinak és a horror műfaj szerelmeseinek (maximum azok a horrorrajongók, akik gyerekkorukban szerették a Micimackót).

De ennek ellenére a Micimackó: Vér és méz alkotói (élükön Rhys Frake-Waterfield forgatókönyvíró-rendezővel, aki egyébként jelenleg épp egy Pán Péter-horroron dolgozik) még viszonylag épkézláb alaphelyzetet is ki tudtak ötölni a Micimackó-horror kiindulásaként. Mikor ugyanis jó barátjuk, Róbert Gida orvosi egyetemre megy, és már nem látogatja kis kedvenceit a Százholdas pagonyban, az állatok egyrészt nélküle élelemhez sem jutnak, másrészt teljesen elvadulnak, és előbújnak belőlük állatias ösztöneik.

Az éhezés ellenszereként elsőként megeszik társukat, Fülest, majd elkezdenek a környéken túrázó kirándulókra vadászni.

A gond csak az, hogy ez a forgatókönyv egészen pontosan a prológusig tartott ki, utána már a készítők nem tudtak mit kezdeni a további cselekménnyel. Bevetették hát a kismilliószor látott „mit sem sejtő fiatal lánycsapat érkezik az elhagyatott erdei házikóba” sablont, az egyik lánynak írtak egy teljesen felesleges és következmények nélkül maradó háttérsztorit (nemrégiben valaki zaklatta és betört a házába), majd rájuk eresztették a két rémséget (a Százholdas pagony lakói közül végül csak Micimackó és Malacka kapott szerepet a horrorban).

Ennek során pedig nemcsak a produkció pénztelensége ütközik ki (kevesebb mint 100 ezer dollárból forgatták), de az alkotók tehetségtelensége is.

Van, hogy a karakterek egyszerűen folyamatosan káromkodnak, ami nem túl kreatív megoldás, de ha próbálnak valami értelmeset kommunikálni egymással, az olyan szinten gyermeteg, hogy még akkor is jobb lett volna a végeredmény, ha a színészek improvizálnak valamit.

A Micimackó: Vér és méz esetében pedig a technikai megvalósítás is ezer sebből vérzik. Az üldözéses jeleneteknél az operatőr például úgy rángatja a kamerát, mintha csak a vérengző Malacka épp őt csócsálná, nem pedig a karaktereket, és mivel az ilyen és ehhez hasonló képsorok szép számmal kerültek be a végső vágásba, adódik az is, hogy rosszul van vágva. Az effektek és a maszkok is nagyon amatőrök – utóbbiakat mintha a stáb egy diliboltban vásárolta volna össze. Nem véletlen, hogy újságíróink a filmről és előzeteséről hírt adó mindkét cikkünkben azt hitték, a két főgonosz csak egy-egy Micimackó-, illetve Malacka-álarcot viselő férfi.

A helyzet ezzel szemben az, hogy a prológusban ismertetett háttérsztori szerint ők valójában félig medve-félig ember, illetve félig malac-félig ember szörnyszülöttek (ami Róbert Gidát egyáltalán nem zavarta). Az pedig, hogy a vásznon pont úgy néznek ki, mint két tagbaszakadt férfi egy teljes testet és arcot fedő gumiruhában és gumimaszkban, csak a megvalósítás csapnivaló mivoltát mutatja. Minderre pedig a szereplők

színjátszókörös fellépéseket jócskán alulmúló

játéka teszi fel a koronát.

Ha már a sztoriban és a rendezésben nem tudtak semmi fantáziadúsat villantani, az alkotók megpróbáltak minél szadistább halálnemeket kitalálni az áldozatok számára. Ami ugyan egy horror esetében nyilván nem felháborító, de a Micimackó: Vér és mézben szemmel láthatóan erre ment el a kreatív energia 95 százaléka. És lehet, hogy a készítők nagyon büszkék voltak magukra, amikor kigondolták, hogy miután az egyik fiatal nő fején a csacsi öreg medve és haverja szép lassan áthajtanak autóval, amitől az illetőnek kiugrik a helyéről a szeme, s mindezt viszonylag közelről meg is mutatják, a gagyi megvalósítás miatt a végeredmény sokkal inkább komikus, mint iszonyú, rémisztő vagy gyomorforgató – és ez a legtöbb hasonló jelenetről elmondható.

És ha már a komikumnál tartunk: sokat segített volna, ha az alkotók horrorkomédiát vagy (szándékos)   -paródiát forgatnak – mondjuk valami olyasmit, mint a hasonló környezetben játszódó 2010-es Trancsírák – hiszen a humor sokszor tudja átlendíteni a nézőt a forgatókönyv zökkenőin, és némiképp a pénztelenséget is feledteti. S egyébként akár el is lehetett volna játszani azzal a kontraszttal, hogy miközben Micimackó és Malacka figurája mindenkiben (értsd: a film világában megjelenő karakterekben is) bűbájos mesehősként él, a valóságban perverz gyilkosok, ami egy sor morbid/tragikomikus/fekete komédiában tobzódó jelenetet eredményez(hetett volna);

de hát akkor már eggyel tovább kellett volna gondolni a „Micimackó és Malacka horrorfilmben szerepelnek” első körös alapötletet.

Szóval ahogy az már az eddigiekből is kitűnhet, a Micimackó: Vér és méz sosem szándékosan vicces –

minden esetben az alkotói szándék ellenére válik röhejessé

(az eddigiekből szintén össze lehet rakni, hogy a silány szövegek, a rossz színjátszás és/vagy a gagyi trükkök miatt). És igen, tudjuk, mi az a trash, és néhány esetben még élvezni is tudjuk, de a Micimackó-horror sajnos még az „olyan rossz, hogy már jó” kategóriába sem fér bele. Egyszerűen csak rossz. S ha esetleg valakiben van annyi lelkierő, hogy végigvárja a stáblista végét, akkor azzal az elkeserítő információval lehet gazdagabb, hogy Micimackó visszatér. Mi pedig csak azt kérdezzük sikítva, hogy

„de minek”.