A Holtodiglan babérjaira tör Sydney Sweeney és Amanda Seyfried új filmje. Kritika!
Bő egy hónap alatt két Sydney Sweeney-film is mozikba került, és több mint szimbolikus az eltérő fogadtatásuk. A Christy című dráma, amelyben a színésznő egy átlagos külsejű leszbikus bokszolót alakít, nagyon csúnyán elhasalt a mozipénztáraknál, A téboly otthona viszont, ahol ismét megcsodálható ruha nélkül, annyi bevételt hozott, hogy már dolgoznak a folytatáson is. Paul Feig rendezése persze nemcsak Sweeney miatt ment nagyot, a film sikere világosan mutatja, hogy a nosztalgiareceptorainkat szégyentelenül ingerelő egyszerű koncepciókra még van tömegigény. The Housemaid – A téboly otthona ugyanis pont olyan, mintha a 90-es években írták volna meg a forgatókönyvét (valójában Freida McFadden 2022-es, magyarul is megjelent regényén alapul), és a marketingkampány, a trailerek és a plakátok fő üzenete is az volt, hogy
Azt hittétek, a régi jó dolgokból már nem maradt semmi? Rosszul hittétek.”
Kezdésnek Feig filmje visszahoz egy ma már sokszor idejétmúltnak számító eszközt, a narrációt, vagyis az egyik főszereplő maga meséli el az alaphelyzetet: a fiatal nő magát egy jól szituált, tapasztalt, diplomás munkaerőnek hazudva jelentkezik egy bentlakásos házvezetőnői állásra a Winchester családba. Millie múltja valójában egyáltalán nem makulátlan, tíz évet húzott le a börtönben, és most jobb híján a kocsijában él. Az ő szempontjából álomállásnak tűnik a házvezetői pozíció, az pedig, hogy végül rá esik a ház úrnőjének, Ninának (Amanda Seyfried) a választása, igazi tündérmese. A beköltözés után derül ki, hogy a gusztustalanul gazdag Winchesteréknél sincs teljesen kézműves Eggs Benedictből a kerítés. Az első gyanús jel, hogy a csak kívülről zárható padlásszobában szállásolják el, a második, hogy amikor a ház űrnője, Nina bemutatja őt a férjének, kiderül, hogy Andrew nem is tudott róla, hogy mostantól Millie velük fog élni. A férfi ennek ellenére pont olyan kedves az új családtaggal, mint amennyire sármos – nagyon –, és minél furcsábban kezd viselkedni Nina, annál közelebb kerül egymáshoz Millie és Andrew.
7 thriller, amiben az otthonunk békéje a tét
Nincs félelmetesebb annál, mikor valaki a személyes terünket dúlja fel.
Ez is érdekelhet
Papíron Paul Feig rendezőnek tökéletes a CV-je egy ilyen történet levezényléséhez. Van humora (olyan szitkomokban kezdte, mint az Office és az Író és kamuhős, majd a Koszorúslányokkal folytatta), és készített már háromszereplős háztáji thrillert is (Egy kis szívesség). A téboly otthonában is kiválóan építgeti a feszültséget, amihez nyilván ideális sorvezető McFadden bestsellere. Sokáig kizárólag Millie szemszögéből látjuk az eseményeket, és nem is esik nehezünkre azonosulni a kiszolgáltatott nő helyzetével, akit az egyre jobban bekattanó Nina változatos módszerekkel terrorizál. Feig, illetve Rebecca Sonnenshine forgatókönyvíró olyan ügyesen adagolja az újabb és újabb baljós momentumokat, hogy menet közben még a több mint kétórás játékidő sem érződik túlkapásnak. A nagy csavar megérkezésekor derül ki, hogy nemcsak a 90-es évek erotikus thrillerei szolgáltak inspirációként, de a Holtodiglan is. És sajnos ezen a ponton válik egyértelművé, hogy bármilyen ügyesen kevergetik is a lapokat az alkotók, A téboly otthona nem emlegethető Fincher filmjével egy lapon. Nemcsak a kevésbé izgalmas vizualitás miatt, hanem mert az utolsó harmad nagy leleplezését követően
a logikát és a hihetőséget feláldozzák a megálmodott feminista bosszúfantázia oltárán.
Mindez kevésbé fájna, ha Feig kezdettől egy szándékosan túltolt, camp erotikus thrillerként építette volna fel a filmet, vagyis nem az a probléma, hogy a fináléban a lovak közé dobja a gyeplőt, hanem hogy nem korábban teszi meg.
Bűnös élvezetként ettől még működik Feig filmje, részben a már említett nosztalgikus húrok szakszerű pengetése, részben a casting miatt. Az alsó-középosztálybeli femme fatale szerepére Sweeney az ideális választás, még ha nem is vár el sokat tőle a film, ugyanígy a sztereotipikus álomférfi karakterét is mintha Brandon Sklenarnak írták volna (gyakorlatilag ugyanezt a típust hozta a Gyilkos randiban és a Velünk véget érben is), de az igazi jutalomjáték Amanda Seyfriednek jutott, aki három különböző oldalát is megmutathatja. Nekik köszönhetően az is majdnem megbocsátható a filmnek, hogy
olyan lett, mint a jól ismert lovas mém tökéletes mozgóképes illusztrációja: az eleje meg van rajzolva mívesen, a vége viszont csúnyán össze lett csapva.
