Ezek a filmek adják vissza legjobban a 2010-es éveket

  • PORT.hu

Az IndieWire időről időre megkérdez egy rakás neves filmkritikust egy éppen aktuális témáról. Az eheti kérdés az volt, mely alkotások definiálják legjobban az évtizedet.

Social Network – A közösségi háló (2010)

Azt talán magyarázni sem kell, miért a Facebook ihlette David Fincher mozi az, ami a leginkább jellemzi közösségi média dominálta évtizedünket. Így nem is meglepő, hogy a legtöbb filmes újságíró ezt a filmet nevezte meg.

„Ahogy telik az évtized, egyre jobban kitűnik, hogy a közösségi médiás site-ok, mint a Facebook, alapjaiban változtatták meg azt, ahogy kommunikálunk.

Ezzel párhuzamosan persze jelentős károkat okoznak a társadalomban és a demokráciában, egyelőre csekély eséllyel arra, hogy felelősségre lehetne vonni vagy megreformálni őket. Az évek során akárhányszor is nézzük újra a Social Networköt, egyre inkább úgy érezhetjük, nagyszerűen ragadja meg, hogyan jutottunk idáig. Ez az életrajzi film úgy adja vissza a Facebook születését és korunk legfőbb jellemzőjét, a mérgező, kártékony viselkedést, hogy évről évre relevánsabbnak, aktuálisabbnak és pontosabbnak tűnik” – írja a filmről Ken Bakely, a Film Pulse szabadúszó újságírója.

Holdfény (2016)

Barry Jenkins aprópénzből készített független filmje több tabut is megdöntött az afroamerikai identitással és a meleg szexuális irányultsággal (illetve ezek közös metszetével) kapcsolatban, és ezt művészileg olyan magas színvonalon tette (méghozzá multiplex mozikban!), hogy bemutatása idején mindenki erről beszélt – függetlenül attól, hogy látta-e a filmet az illető, vagy sem. Ehhez csatlakozik az alkotásnak a mérgező férfiasságot bemutató szociokulturális érzékenysége és lételméleti mélysége, ami így együtt határozottan az évtized egyik legfontosabb filmjévé emeli a Holdfényt. Ehhez jön még az a nagyon beszédes Oscar-baki, hogy amikor a Jenkins-mű nyerte a legjobb filmnek járó díjat, tévedésből a hófehér alkotók és szereplők által készített Kaliforniai álmot olvasták fel győztesként helyette.

Bosszúállók (2012)

A Bosszúállókkal kezdődő filmes trójai falovat azért ölelte a keblére egy emberként a világ mozis közönsége, mert az emberek minden korábbinál jobban igénylik a mítoszokat és a hősöket. Hiszen Amerika Kapitány valódi szuperereje igazából az, hogy minden körülmények között megvéd minket a gonosz erőktől – emellett a neonáci csoportok feltámadásával párhuzamosan a nácikat legyőző harcosként is fontos szerepe van. A Bosszúállók filmeknek és a Disney/Marvel tevékenységének köszönhetően talán semmi sem volt olyan nagy hatással a 2010-es évek popkultúrájára, mint a szuperhősök. Ebben minden bizonnyal még Martin Scorsese is egyetért – arról meg hosszan lehetne vitatkozni, hogy ez a hatás pozitív, negatív, esetleg a kettő vegyesen volt-e.

Szárnyas fejvadász 2049 (2017)

Lehet, hogy a Szárnyas fejvadász nyolcvanas évekbeli klasszikusának egyáltalán nem várt, meglepő folytatása, a Szárnyas fejvadász 2049 nem tökéletes filmalkotás, de a maga kis tökéletlenségeivel tökéletesen reflektál világunk tökéletlenségére, csúfságára és meghasadtságára. Roger Deakins kamerája és az előző filmből Sean Young CGI-másának szerepeltetése pedig megmutatja, milyen messzire is jutott a technika a vizuális effektek terén. És az IndieWire által megkérdezett kritikusok véleménye szerint sokkal többet kaptunk a filmtől, mint amire számítottunk: a Szárnyas fejvadász 2049 nemcsak az eredeti film szerelmeseinek szóló nosztalgiaparádé vagy a látványfilmek rajongóira optimalizált alkotás, hanem talán még az első filmnél is gazdagabb kirakósjáték. És ahogy a női karaktereket kezeli, azzal nagyban meghaladja az első Szárnyas fejvadász világképét.

A hitehagyott (2017)

A 2010-es évek korszellemét leginkább az az egy szó jellemzi, hogy „rettegés”. Legyen szó a klímaváltozásról, a mélyükről rohadó intézmények rendszeréről vagy a társadalmi rend más okból való megborulásáról, napról napra közelebbinek érezzük az apokalipszist, érkezzen bármilyen formában is. És hogy megpróbáljuk elkerülni, megteszünk mindent, amit csak tudunk: legyen szó pénzről, vallásról vagy csak a napi rutinunkhoz való ragaszkodásról, hiszen

ennyire félünk a holnaptól, amelynek a napjai meg vannak számlálva, és attól, hogy valamikor meg kell válaszolnunk a nagy kérdést: „meg tud-e bocsátani nekünk Isten, amiért ezt tettük az általa teremtett világgal?”

Mindez szinte szó szerint és pontról pontra benne van Paul Schrader filmjében, ami művészi lakmuszpapírként működik: rajtunk áll, elfogadjuk-e a film megoldását, miszerint az egyetlen kiutat talán az jelenti, ha mi, emberek egymásba kapaszkodunk – véli a szabadúszó kritikus, Deany Cheng.

Tűnj el! (2017)

Joey Keogh (Wicked Horror, Birth.Movies.Death, Vague Visages, The List, Girls On Tops) szerint semmi sem fejezi ki jobban az elmúlt évtized hamis biztonságérzetét (amit alaposan felráztak a charlottesville-i történések és a különböző tömegmészárlások), mint Jordan Peele Oscar-díjas rendezői debütálása. A Tűnj el! egyszerre fergetegesen vicces, hátborzongatóan félelmetes és politikailag tűéles szatíra, amely

azt állítja pellengérre, hogyan is viszonyulnak valójában az önelégült jómódú fehérek az afroamerikaiakhoz.

A film ráadásul minden egyes megtekintéssel egyre többet ad, még úgy is, sőt főleg akkor, ha ismerjük a cselekményvégi csavart, hiszen így tudunk csak igazán odafigyelni az olyan apróságokra, amelyek például a mellékszereplői alakításokban rejlenek. A Tűnj el! kvázi happy endjével akár egy végső figyelmeztetésnek is felfogható, és reményt ad arra, hogy a következő évtizedbe már az eddig rajtunk lévő szemellenző nélkül lépünk be.

Mad Max – A harag útja (2015)

George Miller őrült alkotása apokaliptikus rémálom, fordított exodustörténet és magas oktánszámú steampunk akciómozi egyszerre, ami minden egyes eltelt nappal egyre profetikusabban működik a ránk váró jövő szempontjából. A világot egy undorító öregember irányítja, akinek erőszakra buzdító szavait vakon követik az őt istenítő hadifiúk, és persze nagyon beszédesek a szomszédos hatalmak, Gázváros és Skulófarm nevei is. A nőket pusztán szexuális tárgyként kezelik, a természetet pedig szárazra szipolyozták az erőforrásokért.

„Amint a világ összeomlott, a magunk módján mindannyian összeomlottunk vele együtt”

– hallható az új Max Rockatansky narrációja, és nagyon nehéz nem magunkra venni a szavait.

Nader és Simin – Egy elválás története (2011)

Az IndieWire listájára szerencsére a sok amerikai alkotás mellett felkerült egy perzsa film is, az iráni Asghar Farhadi Oscar-díjjal jutalmazott műve, ami Rob Thomas filmkritikus (Madison Capital Times) szerint azért reprezentálja olyan jól a 2010-es éveket, mert mindennél jobban visszaadja polarizált világunk lényegét:

mindannyian egy olyan vita csapdájában vergődünk, amelyben mindkét fél meg van róla győződve, hogy csak neki lehet igaza, senkinek az álláspontja nem mozdul egy jottányit sem, sőt mintha még a tényeket is egészen másként értelmeznénk.

A Nader és Simin – Egy elválás története briliáns filmdráma egy egymással vitázó, válófélben lévő férjről és feleségről, akik egy olyan spirálba kerülnek, ami nemcsak tragikus végkifejlethez vezet, de rajtuk kívül másokat is érint – és az a legkényelmetlenebb az egészben, hogy még az sem derül ki egyértelműen, ki a gonosz a történet szerint.

Tangerine (2015)

Robert Daniels (The Playlist) azért választotta Sean Baker transznemű prostituáltakról szóló vígjátékát az évtizedet legjobban jellemző filmnek, mert

nagyszerű bizonyíték arra az egyenlőségre, ami a technika fejlődésének köszönhetően a 2010-es évekre alakult ki, hogy ma már bárki készíthet filmet, bármilyen kicsi képernyőre

– a Tangerine-t ugyanis három iPhone 5S okostelefonnal forgatták. Mindennek pedig vizuális, esztétikai hatása is volt a filmre (a szűrőknek köszönhetően egészen napszítta hatása van a képeknek), a kreatív demokráciát pedig az alkotó a szereplőkre is kiterjesztette, hiszen a Tangerine-ben nagyrészt majdnem saját magukat alakító amatőrök játszanak. Így miközben a meleg közösség tagjai (legalábbis boldogabb helyeken) már az évtized elején megkapták az egyenjogúságot, az évtized közepén a transzneműek is elmesélhették a saját történetüket – és ez a jövőben remélhetőleg nemcsak a filmművészetet definiálja újra, de a társadalmat is.

A Wall Street farkasa (2013)

A Wall Street farkasa a 2008-as nagy gazdasági világválság után továbbra is aktuális témának számító brókervilágot mutatja be (annak túlzásaival, hamisságával és romlottságával egyetemben), miközben egy olyan, egyetlen szóval leírható jelenséget állít fókuszba, a vágyat, ami bármikor, bármelyik évtizedben aktuális lehet, úgy a nyolcvanas-kilencvenes (amikor a film játszódik), mint a 2010-es években. A The New Yorker filmes újságírója, Richard Brody szerint ami még kiemeli Martin Scorsese alkotását az évtized művei közül, az az, hogy képileg is alátámasztja mondanivalóját: az alkotók, ritka stílusosan használva a digitális utómunkát, olyan csillogó, fénylő és ragyogó közeget hoztak létre, ami egyszerre vonzza és mérgezi meg azt, aki a vonzásába kerül.


(via IndieWire)