A vihar kapujában (1950)

Nem túlzás azt állítani, hogy a japán mester, Akira Kurosawa talán a valaha élt legbefolyásosabb filmrendezők egyike, akitől sosem volt idegen az olyan úttörő technikák alkalmazása, amelyek már az iparág alapvetései közé tartoznak. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az érdem egy része az irodalmi alapanyagot szolgáltató nagyszerű szerzőé, Ryunosuke Akutagawáé, de kellett Kurosawa sajátos képi világa és elbeszélés módja, hogy mindez az egész világon ismertté és elismertté váljon. Egy "egyszerű" történetről van szó, megölnek egy szamurájt és megerőszakolják a feleségét, ám mindenki, akinek bármi köze volt a dologhoz, teljesen különbözően adja elő az eseményeket, mint a gyanúsított bandita.

Mégsem az igazság viszonylagosságáról van itt szó, hanem az emberek viszonyáról saját hazugságaikhoz.

A film eredeti címe alapján csak Rashomon-effektusnak nevezik ezt az elbeszéléstechnikát, amikor nézőpontjuktól függően mindenki másként meséli el ugyanazt – amit meglepően sokan használnak ma is, legutóbb például a listán is szereplő Ridley Scott Az utolsó párbaj (2021)  című történelmi kosztümös drámájában.

Szárnyas fejvadász (1982)

Ridley Scott különös hangulatú sci-fije nem az első olyan film volt, amely egy jövőbeli társadalomról alkotott negatív képet, de ez adta meg azt az alapmintát arra, hogyan lehet létrehozni egy disztópiát, amelyet a film, a televízió, a videójátékok és a képregények világa azóta is követ. A sci-fi, a futurisztikus történetek és a technológiailag (túl)fejlett társadalmak képe évekkel, ha nem évtizedekkel megelőzték a filmet, de az tény, hogy minden egyes noir árnyalatú, esőáztatta, tartósan sötétbe és ködbe burkolózó városkép nagyrészt a Blade Runnernek köszönhető. Ilyen A Ghost in the Shell univerzum, Alex Proyas Dark Cityje, Andrew Niccoltól a Gattaca, Paul Verhoeventől a Robotzsaru vagy Luc Bessontól Az ötödik elem csak a jéghegy csúcsa,

Scott történetmesélése, karakterei és főleg esztétikája akaratlanul is létrehozott egy olyan alműfajt a tudományos fantasztikumban, amelyet azóta is boldogan másol minden ambiciózus filmes, akinek van valami elképzelése a nem túl fényes jövőről.

Halloween - A rémület éjszakája (1978)

A slasher mozi eredete 1960-ra vezethető vissza, amikor Alfred Hitchcock Psychóját és Michael Powell Kamerales című filmjét bemutatták, de John Carpenter Halloweenje volt az, ami egy új szintre emelte a műfajt. Aztán megjelent Michael Myers és az ő jellegzetes jégkorong-maszkja, az egész  pedig beszivárgott a kulturális tudatba,

a stúdiók és a forgatókönyvírók pedig egymással versenyezve a következő, könnyen azonosítható és könnyedén értékesíthető gyilkost keresték, akire egy egész franchise-t építhetnek.

Az 1980-as évek végére a közönség nemcsak a Halloween folytatásaiba fulladt bele, hanem a Péntek 13- filmek, a Rémálom az Elm Street utcában filmek, illetve a Chucky és A texasi láncfűrészes mészárlás véget nem érő vérfürdőibe. Úgy tűnt, kifulladt a slasher zsáner, de ez csak egy kis szünet volt, hogy aztán újult erővel csapjanak le az elpusztíthatatlannak tűnő, őrült gyilkosok. Amit persze Carpenternek és a Halloween sikerének köszönhetünk.

48 óra (1982)

Walter Hill krimije nem a legeslegelső ún. buddy movie volt – nevezzük jobb híján haver-zsaru film, ami Hollywoodban elkészült, de

ez volt az, amely közvetlenül a mindenki által ismert műfaj kialakulásához vezetett.

Vegyünk két különböző személyiséget, akik közül az egyik lehetőleg egy karizmatikus, nagydumás, öntörvényű alak (jelen esetben Eddie Murphy), aki tökéletes ellentéte annak a szabálykövető profinak (Nick Nolte), akivel valami mondvacsinált okból együtt kell dolgoznia - ami eleinte egyiküknek sincs ínyére. Ám ahogy nyomoznak a közös ellenség után – és közben szereznek új ellenfeleket -, a kettejük közötti feszültség kölcsönös tiszteletté, netán barátsággá alakul,

ami ideális táptalaj egy esetleges folytatáshoz, vagy akár többhöz is.

Az akkor még csak forgatókönyvíró Shane Black jutott a legközelebb a formula tökéletesítéséhez a Halálos fegyver (1987) révén, és de a 48 óra több mint 40 évvel ezelőtti bemutatása óta a zsarupáros filmek paraméterei alig változtak – miért is változtak volna, jól ki van ez találva.

Idétlen időkig (1993)

Lehet valami titka egy 1993-as vígjátéknak, ha évente milliók nézik meg újra és újra – ahogy főhősünk is újraéli azt a bizonyos kisvárosi ünnepséget. A film és a formula, amin alapszik, gyakorlatilag elkoptathatatlan, a minden alkalommal picit megcsavart ismétlés, majd a kiindulópontra való visszatérés elképesztő mennyiségű variációt és megfelelő esetben rengeteg kreativitást garantál – és szinte minden műfajban bevethető. Legyen szó sci-firől, mint A holnap határa, tini slasherről, mint a Boldog halálnapot!, furcsa romkomról, mint a Palm Springs, vagy hardcore B-kategóriás akciófilmről, mint a Boss Level - Játszd újra, a képlet olajozottan működik, az már csak a készítők tehetségén és fantáziáján múlik, mennyi pluszt tudnak hozzáadni.

Harold Ramis és Bill Murray klasszikusa azért elég magasra tette a lécet az időhurkos zsánerben, amit ők maguk találtak fel, legalábbis a film világában.

forrás: farout magazine.com