Híd a Kwai folyón (1957)

David Lean nagyszerű filmje összesen hét Oscar-díjat kapott, az egyiket természetesen Sir Malcolm Arnold kapta a klasszikussá vált zenéért – egy másikat érdekes módon az eredeti regény szerzője, Pierre Boulle vihette haza. Boulle, akinek a Majmok bolygóját is köszönhetjük, még angolul sem tudott, az igazi forgatókönyvírók, Michael Wilson és Carl Foreman azonban feketelistán voltak, mivel kommunista szimpatizánsoknak tekintették őket.

Boulle rendkívüli karakter volt, aki saját világháborús élményeiből írta elképesztő sikerű regényét, amelyet több millió példányszámban adtak el.

A mérnökként Indokinában dolgozó férfi a japán megszállás után csatlakozott a de gaulle-ista ellenálláshoz,  és saját, az ellenséggel együttműködő honfitársai tartoztatták le, majd két évet töltött japán kényszermunkatáborokban. Nicholson ezredes (Alec Guinness) alakját egy kollaboráns francia tisztről mintázta, és azért csinált belőle angolt, mert tudta, hogy így többen olvassák majd a könyvét, hiszen az iszonyatos körülmények között felépített burmai vasútvonal története közismert volt.

Hamu és gyémánt (1958)

Az Andrzej Wajda első komoly nemzetközi sikereit meghozó dráma hőse a legnagyobb ellenálló szervezet, a honi Hadsereg egykori harcosa (a fiatalon elhunyt, legendává vált Zbigniew Cybulski), aki a felszabadulás után egy társával együtt azt a feladatot kapja, hogy likvidálják a szovjetekkel együttműködő kommunista párttitkárt. Wajda filmje óriási hatással volt az egész európai filmművészetre, sajátos antihőse, látványvilága és társadalmi realizmusa megjelenésekor elképesztően modernnek számított, különösen úgy, hogy egy olyan országban készült, ami még a kommunista blokkon belül is az egyik legkeményebb diktatúrának számított. Pedig Jerzy Andrzejewski azonos című, rendkívül sikeres regényét a kommunista rendszer is fel akarta használni. Az első forgatókönyvvázlatokban

az egykori ellenállók vagy ostobák, vagy fasiszták voltak,

de Wajdának sikerült elérnie, hogy egy, a regényhez hű verziót filmesítsen meg. Az íróval egyetértésben mindössze egy napba sűrítette le a történetet, és elsősorban Cybulski alakjára építette fel a filmet, ami aztán azonnal klasszikussá vált.

A piszkos tizenkettő (1967)

E.M. Nathanson újságíró egyik barátjától, Russ Meyer rendezőtől hallott egy meglehetősen bizarr történetet: Meyer a II. világháború alatt haditudósítóként dolgozott, és ekkor hallott egy ejtőernyős egységről, akik a német vonalak mögött robbantottak fel kulcsfontosságú létesítményeket, és akik fittyet hánytak tisztjeikre, a bevetés előtt pedig hetekig nem mosakodtak.

Nathanson azt is hallotta, hogy az egység csupa elítéltből állt, ami ugyan nem volt igaz, de ez jó alapanyag lett egy regényhez,

amelyben az osztag katonái nagyrészt halálraítéltek, akik az esetleges kegyelemért cserébe indulnak öngyilkos bevetésre. Robert Aldrich már akkor meg akarta venni a megfilmesítés jogait, amikor a regény még csak vázlat volt, az eredmény pedig minden idők egyik legjobb és legkedveltebb háborús filmje lett, egy olyan szereposztással, amelynek azóta is a csodájára járunk. Az külön szerencse, hogy az egység parancsnokát játszó Lee Marvin maga is háborús hős volt, igaz, nem Európában, hanem a Csendes-óceáni hadszíntéren.

A 22-es csapdája (1970)

Joseph Heller talán legismertebb munkája, a saját háborús élményeit feldolgozó A 22-es csapdája egy új gondolkodásmóddal, humorérzékkel és világlátással ismertetett meg egész generációkat, és nyilvánvaló volt, hogy ebből bizony iszonyatosan nehéz lesz filmet készíteni, már csupán a regény folyamatosan előre és hátra táncoló, egy-egy témát csak szaggatottan, jókora kihagyásokkal bontogató szerkezete és rengeteg izgalmas szereplője miatt is. Pedig volt rá jelentkező, a filmben végül fontos szerepet kapó Orson Welles is meg akarta filmesíteni, a legendás Stanley Kubrickot is felkérték a rendezésre, de végül Mike Nicholsra (Diploma előtt, Nem félünk a farkastól) hárult a szinte lehetetlen feladat, hogy

visszaadja a regény hangulatát, mondanivalóját, minden humorát és drámáját.

Merthogy A 22-es csapdája egyszerre éjsötét komédia és szívfacsaró dráma, aminek két alapmotívuma van, a bevetések halálos fenyegetése, amellyel Yossarian százados (Alan Arkin) és társai szembenéznek, valamint a bázis frivol, kicsapongó élete és mindezek furcsa kettőssége.

Aki király akart lenni (1975)

John Huston korának egyik legjobb rendezője volt, aki gyerekkora óta rajongott Rudyard Kiplingért, és régi álma volt az angol író azonos című regényét megfilmesíteni. Erre azonban olyan sokáig kellett várnia, hogy a két főszerepre kinézett Clark Gable és Humphrey Bogart meghalt, mire Hustonnak esélye lett volna velük forgatni, így „be kellett érnie” Michael Caine és Sean Connery szerepeltetésével, akiket nem bírt annyira, mert angolok voltak, ő pedig amerikai. Pedig a film hősei is két obsitos angol katona, akik a fejükbe veszik, hogy meghódítanak egy apró hegyi királyságot, Kafirisztánt – egyébként létező helyről van szó. Mármint ők ketten, 20 puskával és egy menet közben hozzájuk csapódó gurkha katonával, és őrült tervük sikerrel jár, mivel a helyiek egyiküket – naná, hogy Conneryt, ki mást? – istenségnek és Nagy Sándor utódjának nézik. Csakhogy ezen a furcsa vidéken még az istenségek sorsa sincs előre megírva…

Apokalipszis most (1979)

Talán Francis Ford Coppola filmje – amelynek forgatókönyvét Coppola egy másik rendezővel, John Miliusszal együtt írt – az a feldolgozás, amely időben és térben a legmesszebb távolodott el az eredeti irodalmi alapanyagtól. A pályafutását tengerészként kezdő és az egész Földet behajózó Joseph Conrad 1902-ben kiadott kisregénye, A sötétség mélyén ugyanis Afrikában, az akkori Belga Kongóban játszódik, és ott nincs háború,

csak az emberi természet sötét oldalát látjuk.

Mindezt Coppola a vietnámi háború sajátos őrületére hangszerelte át, Kurtz pedig saját szakállára dolgozó elefántcsont-kereskedőből egy maga köré a bennszülöttekből magánhadsereget szervező, egykori zöldsapkás ezredes (Marlon Brando) lett. Őt kell kiiktatnia egy lázálomszerű küldetés során hősünknek, Willard századosnak (Martin Sheen) – maga Conradot is vérhas, illetve malária gyötörte, amikor Kongóban járt, vagyis ebben a film valóban hű maradt az alapanyaghoz, akárcsak az emberi természet legsötétebb fertőjének bemutatásában.

Az őrület határán (1998) 

Terrence Malick filmje a Guadalcanal szigetéért vívott csatát tulajdonképpen csak ürügyként használta fel. Ő ugyanis elsősorban arra koncentrált, hogy megmutassa azt az elképesztő kontrasztot, ami a paradicsomi szépségű, buja növényzetű sziget és a háború pokla között feszül. Ennek köszönhetően csodásan megkomponált képeken láthatjuk az idillt, amit a harcok szétdúlnak, tanúi lehetünk a szeretteik után vágyódó katonák ábrándozásainak, és persze belekóstolhatunk magába az ütközetbe. A magas, hullámzó elefántfűben előrenyomuló, majd a láthatatlan ellenség tüzében összerogyó amerikai katonák képe már-már kísérteties. A szinte költői hangvétel azért ironikus, mert a film alapjául szolgáló James Jones-regény (magyarul A vékony vörös vonal címen jelent meg) pont azzal vált ismertté, hogy szerzője, aki maga is itt harcolt, a közkatonák nyers nyelvezetét használva az ő szemszögükből mutatja meg a háború brutális és sokszor nagyon profán oldalát.

Vágy és vezeklés (2007)

Joe Wright emlékezetes, csodálatosan kinéző és elgondolkodtató munkája a legismertebb és egyik legtermékenyebb kortárs angol író, Ian McEwan 2001-es azonos című regénye alapján készült. Christopher Hampton forgatókönyve – amelyet a rendező kérésére kétszer is teljesen átírt – hű maradt a könyv szerkezetéhez, csak a legvégét szerkesztették át úgy, hogy az idős hősnő (Vanessa Redgrave) visszaemlékezésén csavarhassanak egyet. A film ugyanis játszik a narratívával, és nem minden igaz abból, amit az akkor még fiatal lány (Saoirse Ronan) elmesél, ahogy az sem mind igaz, amit már felnőtt íróként elmond.

A hazugság és a vágyálmok keverednek össze

az elátkozott szerelmespár Cecilia (Keira Knightley) és Robbie (James McAvoy) történetében, és ezért kerül a szegény sorból érkező fiú a börtönből a front és a dunkirki evakuálás poklába. Utóbbi jelenetet a stáb igaz technikai bravúrral, egyetlen hosszú snittel vettel fel, hihetetlen látványvilágot teremtve a kimentésre váró megvert brit és francia seregek maradványaival.

Nyugaton a helyzet változatlan (2022)

Erich Maria Remarque saját háborús élményeit írta meg az 1928-ban kiadott regényében, amelyben hihetetlenül érzékletesen ábrázolja az I. világháború borzalmait. Hamar meg is filmesítették, Lewis Milestone 1930-as feldolgozása rögtön Oscart is kapott, majd a regényből 1979-ben is csináltak egy olcsóbb, de közkedvelt verziót, most pedig a Netflix vette elő a nagy klasszikust, ráadásul immár eredeti, német nyelven. Edward Berger rendező azonban

a regényt csak egyfajta keretnek tekintette,

ő egy másik háborút, egy másik sorsot akart megmutatni a nézőknek – az ő története nem a háború kitörésekor, hanem 1917-ben kezdődik, a regényben hangsúlyos kiképzést pedig teljesen kihagyja. Ez a film csakis a kegyetlen harcokra összpontosít, és ezért olyan elképesztően brutális és reménytelen, hiszen a vérontás mindenkiből kiöl minden emberséget.