Haverok harca - Van egy jó film is a gyenge sztori mögött!

  • Vízer Balázs

Akár rettentően kínos is lehetett volna a film, egy új Faterok motoron, mert a magukat mindenáron szórakoztatni akaró középkorú pasasok sosem viccesek, de szerencsére akadnak nagyon jó dumák.

Nehéz kikerülni ezt az információt, hiszen a plakáton és mindenhol másutt is úgy hirdetik a filmet, hogy igaz történeten, egy valódi, összetartó, 30 éven át folyamatosan, önfeledten fogócskázó baráti társaságról szól, akiket aztán pár régi, szemcsés amatőr videófelvételen a legvégén meg is ismerhetünk. Ugyanakkor azt is érdemes tudni, hogy Amerikában a fogócska felnőtt társaságban is annyira népszerű volt a szép emlékű '80-as években, hogy már eddig is számos film alapjául szolgált, mint a Tag: The Assassination Game (1982) vagy a Megvagy! (1985), vagyis nem teljesen új koncepcióról beszélünk, de ez szinte mindegy is, lássuk inkább, mit hoz ki a Haverok harca az „év egyik legjobb alapötletéből”! Mert így is hirdetik a filmet.

Vagyis néhány gyerekkori barát megfogadta, hogy megőrzi magában a kisgyereket, és a régi haverjainak is segít ugyanebben – mert, ahogy azt a kelleténél többször elmondják nekünk, nem azért hagyjuk abba a játékot, mert öregszünk, hanem azért öregszünk, mert abbahagytuk a játékot, vagy valami ilyesmi. Így aztán minden év május hónapja számukra vadászidény, senki sem védett, ha jön a fogó, mindegy, hogy az illető éppen dolgozik, első gyermeke születésének tanúja vagy apja temetésén van. Akad azonban egy barát (az ezúttal kissé idegesítő Jeremy Renner), aki annyira gyors, agyafúrt és gátlástalan, hogy még sosem sikerült elkapni, és lehet, hogy most van az utolsó alkalom arra, hogy végre megfogják, merthogy az esküvőjére készülődik.

Kezdjük ott, hogy az egész sztori kábé 20 perc valós idejű történést tenne ki, ha nem húznák el, mint a rétestésztát, például azzal, hogy hősünk (Ed Helms) összeszedi a csapatot (Jon Hamm, Jake Johnson és Hannibal Buress). Vagy azzal, hogy tök feleslegesen magukkal cipelnek egy újságírónőt, aki csak arra jó, hogy újból és újból hangosan kimondhassák, hogy ez tartja össze őket, ez a barátságuk záloga. És feleslegesen sok a fordulat is egy viszonylag egyszerű történethez képest, sok az alig használt mellékszereplő is, de mielőtt azt gondolnád, kedves olvasó, hogy mi már teljesen leírtuk ezt a filmet, gyorsan hozzátenném, én mégis élveztem. Pontosabban nagyrészt élveztem. Merthogy a nagy szentimentális, őszinte, összeborulós haverfilmben ott van egy másik, szemtelen, szokatlan és tiszteletlen film is.

Amiben lehet vetéléssel poénkodni – ami önmagában nyilván irtó nagy bunkóság, de itt van neki érthető kontextusa -, és amiben a szereplők néha olyan váratlan dolgokat mondanak vagy csinálnak, hogy néha el kell telnie pár másodpercnek, hogy mindezt felfogjuk és a helyére tegyük. Mindezért elsősorban a végig beállt, hatalmas füstfelhőket eregető cimborát alakító Jake Johnson felel, de az egyetlen fekát játszó Hannibal Buress is elképesztő blődségekkel tud előrukkolni, és Isla Fisher is nagyon jó túlságosan harcias feleségként. A furcsa kettősség jó eséllyel nem másnak, mint az itt producerként tevékenykedő, bár eredetileg szereplőként is feltűnő Will Ferrellnek köszönhető, ezek a látszólag bamba, mégis remekül működő, váratlan poénok az ő specialitásai – és ha magára osztja a főszerepet a jócskán túlértékelt Ed Helms helyett, akkor egy új vígjáték klasszikusról beszélnénk.

Értékelés: 6/10