Akárcsak a rendező, Noah Baumbach, Johansson és Driver is terápiás jelleggel készített el egy nagyon szerethető, és csak egy kicsit elszomorító válási történetet. Lehettek volna keményebbek is, szerencsére nem voltak azok.
Azt azért lehetett tudni, hogy a Házassági történet jó lesz, de én féltem tőle. Lehetett tudni, hogy Noah Baumbach (A tintahal és a bálna, Frances Ha) nagyszerű rendező, ahogy azt is, hogy a két főszereplő, Scarlett Johansson és Adam Driver fantasztikus színészek, az előzetesből pedig kiderült, különleges hangulatú, nagyon személyes hangvételű filmet kapunk, szóval nem attól féltem, hogy mégis csalódni fogok. Attól tartottam, hogy Baumbach olyan kérdésekbe megy bele a házasság, a válás és szakítás területén, és teszi ezt olyan mélyen, hogy azt nagyon nehéz lesz nézni. Hát nem volt nehéz nézni, ami tulajdonképpen jó hír.
Hőseink New Yorkban élnek, legalábbis történetünk kezdetén. Charlie (Adam Driver) egy alternatív színházi társulat vezetője és rendezője, felesége, Nicole (Scarlett Johansson) pedig a vezető színésznő, legalábbis amikor megismerjük őket. De Nicole nem akar már a társulatban dolgozni, nem akar Charlie felesége lenni, és főleg nem akar New Yorkban élni. Mivel felkérést kap egy tévésorozathoz – legalábbis annak pilot epizódjához -, hazaköltözik édesanyjához Los Angelesbe, ahol remekül érzi magát, ám magával viszi csodaszép kisfiukat. És itt kezdődnek a gondok, merthogy a pár megbeszélte, hogy szépen válnak majd el, nem kellenek ügyvédek, majd elosztanak mindent egymás között, abba nem tud belenyugodni, hogy ne lássa a gyerekét. Vagyis mégis kellenek az ügyvédek, a papírok meg minden, a férfi pedig maga is Los Angelesbe költözik, hogy mindezt intézni tudja, pedig anyagilag aligha engedheti meg magának az egészet.
Noah Baumbach nagyon szép filmet csinált, ugyanakkor baromira figyelt arra, hogy senkit se bántson meg – és talán ezért nem volt nehéz megnézni a Házassági történetet. Itt senki sem hibás, csak elfogy a szerelem – na jó, a férj félrelépett, de akkor már nem aludtak együtt, szinte nem is számít, legalábbis ebben a tálalásban. Sőt, a rendező, aki itt nyilvánvalóan saját válást is feldolgozta Jennifer Jason Leigh színésznőtől, még azt is „megengedte”, hogy a sztoriból a nő jöjjön ki jobban, bár az eseményeket nagyrészt logikusan a férfi szemszögéből látjuk. Nagyrészt, mert Baumbach figyel arra, hogy minden „színházilag” szimmetrikus legyen, és jobban jön ki a feleség, mert ő megy itt felfelé. Mármint szó szerint, és érdemes figyelni a film szimbolikájára. Scarlett Johanssont például egy aluljáróból felfelé jönni látjuk először, Adam Driver pedig nem csak szimbolikusan kerül itt padlóra – de persze az is szimbolikus.
Vagyis ez egy meglepően kedves és bizonyos értelemben biztató történet, ami arról is szól, hogy nem áll meg az élet, ha valakik elválnak, és arról is, hogy attól még szerethetünk valakit, hogy már nem vagyunk belé szerelmesek. És egy kicsit arról is, hogy meg kell küzdeni a szeretetért is – vagy legalábbis meg kell próbálni, bár úgy érzem, itt Baumbach azért maszatolt egy kicsit. És nem baj, hogy maszatolt, mert így legalább nem túl tömény az, amit kapunk. Megismerjük például Nicole furcsa családját – az anyuka nem más, mint Julie Hagerty az Airplane filmekből -, megismerjük a válóperes ügyvédeket és a módszereiket. A rendező hosszan és behatóan konzultált igazi szakemberekkel és valós személyekről is mintázták a feleség ügyvédnőjét (a remek Laura Dern) és a férj képviselőit (a nem mindig remek, de most nagyszerű Ray Liotta és az Oscar-jelölt Alan Alda). Kapunk egy kis nosztalgiát New Yorkból és némi ellenérzést Los Angeles iránt, amit akár egy korai Woody Allen filmből is ollózhattak volna ki, és persze kapunk két csodás főszereplők. Johansson és Driver is túl vannak már a maguk válásán vagy válásain, és nyilván ezt is belevitték, de ha nem vitték volna bele, akkor is nehéz lenne leírni, mennyire jók. Ők magukban valószínűleg igenis belementek olyan kérdésekbe, amitől bármi pocsékul érezné magát, aki valaha is élt kapcsolatban…
Értékelés: 8/10
