Hidegen hagy a hómező! - Hóember


Megvolt minden ahhoz, hogy egy remekmű szülessen, nagyszerű alapanyag, remek rendező, legendás producer, a tökéletes főszereplő és az a táj, amiben nem lehet elrontani egy történetet. És erre mi történik? Elrontják!

Tartottunk tőle, hogy ez a film nem lesz jó, hiába a remek alapanyag, a nagyszerű rendező és egyik kedvenc színészünk a főszerepben. Merthogy arról szóltak a hírek, hogy még néhány héttel a premier előtt is vágták a Hóembert, és az ilyesmit nem azért szokták csinálni, mert TÚL JÓ lett. Az ilyen kapkodás mindig azt jelzi, hogy gáz van, pedig egy skandináv krimit nem szoktak elrontani. Persze az is lehet, hogy egy ilyen sikeres, markáns és szerethető műfajnak is megvan a maga lejárati dátuma.

Snow 

Én speciel imádom a skandináv krimiket, a hangulatukat, a nyomorúságos főhőseiket, a gyötrő múltak és a hatalmat körülvevő sötét titkokat, a szürke megannyi árnyalatát - és most nem az erotikus ponyvára gondolok, ami valamiért oly sikeres lett -, de mostanra a műfaj kiismerhetővé és elkoptatottá vált. Részben a mindenféle remake-eknek köszönhetően. A Tomas Alfredson rendezte Hóember ugyan nem remake, de minden ízében olyan, és nem jó értelemben – ha egyáltalán van a remake szónak jó vonatkozása. Pedig Alfredson nagyszerű rendező, a nevéhez fűződik a lebilincselő kémfilm, a Suszter, szabó, baka, kém és a csodás tinihorror, az Engedj be!, és az alapanyagként szolgáló 2007-es Jo Nesbo regény, a Harry Hole széria hetedik darabja is klasszikusnak számít – egy cameo erejéig a híres író maga is feltűnik a filmben. És majd’ elfelejtettem, Martin Scorsese volt az executive producer. Akkor mi lehetett a gond? Merthogy van itt gond bőven! De ne szaladjunk előre.

Harry Hole az oslói rendőrség veterán nyomozója, kiégett, elvált alkoholista pasas, akinek tulajdonképpen jól jön, hogy végre valaki gyilkolászik a norvég fővárosban. Merthogy, bár az egész eltűnési ügyként kezdődik, valaki gyilkoI, olyan nőket, akiknek van gyerekük és akik ugyan kapcsolatban élnek, de mással is kavarnak időnként. Vagyis a tettes erkölcsi alapon öl, és a nyitó képsorok után azt is tudjuk, miért: mert nehéz gyerekkora volt. És, hogy legyen feszültség, emberünk egyrészt iszonyú profi módon végzi a dolgát, másrészt különös örömöt talál abban, hogy a rendőrséget is zaklassa a kis hobbijával, és Harry Hole ezen belül is a kedvenc célpontja. Persze a néző rögtön felteheti magának a kérdést: Miért pont Harry? Miért pont Hole? És ha jól teszi fel a kérdést, elég hamar kitalálja, ki a mániákus sorozatgyilkos.

Merthogy minden zavaros jel egy irányba mutat – vagy nem mutatnak sehová. Mert egész történetszálak vannak, amiket vagy én nem tudtam jól bekötni a „nagy narratívába”, vagy csak félrevezetésnek, esetleg az egyik karakter jellemfejlődésének illusztrálására vannak. Vagy esetleg az ádáz és kapkodva megejtett vágás nyomai az elvarratlan végek. Vagy túl okosak akartak lenni a filmesek, azt akarták, hogy valami másra gyanakodjunk, mint akire esetleg gyanakodhatunk a nagy felhajtás miatt, a jó ég tudja, ha Alfredson megint Budapestre jön – járt már párszor – megkérdezzük tőle. Vagy inkább ne kérdezzük, ne is firtassuk az egészet, felejtsük el gyorsan!

Merthogy van itt minden, ezernyi szál és szereplők, utazás fel és alá az országban, múltbéli történések és politika meg magánélet, de egyik sem vezet sehová, hiába az ördögien rafinált gazember sötét tettei. És ilyenkor mindig azon agyalok a pofánkba nyomott, tökéletesen megkomponált bűnjelek láttán, milyen melós lehetett úgy és akkor megcsinálni a nyílt utcán, lakott területen, mert elég, ha valaki elhúzza a függönyt vagy korán indul dolgozni, máris kész a nagy lebukás, oda a frappáns üzenet, amit a mi gyilkosunk is oly sziszifuszi módon kreál úgy tízpercenként a kétórás játékidő alatt.  

Azon persze nincs mit csodálkozni, hogy a főszerepet Michael Fassbender kapta. Hiába ő a generációjának egyik legtehetségesebb, legkarizmatikusabb tagja, évek óta szinte kizárólag olyan filmekben játszik, amiket nagyon várunk, és amik végül hatalmas csalódást okoznak. Ilyen volt az Alien: Covenant és az Assassin’s Creed, a Macbeth és A jogász, és Fassbender neve lassan kezd összefonódni a látványos kudarcokkal, a nagy munkával felépített, hosszasan beharangozott produkciókkal, amiket aztán szinte senki sem szeret. És, bár Fassbender mindig nézhető, most egy jó pillanata sincsen, mert az egész úgy lett megírva, leforgatva és összevágva, hogy nincsenek igazi csúcspontok, csak a sehová nem kifutó feszültségépítés. A női főszereplő Rebecca Fergusonnak (Mission: Impossible - Titkos nemzet) például nincs is igazi története, csak izgatottan szaladgál, Charlotte Gainsbourg mintha egy másik filmben játszana, J.K. Simmonst pedig úgy csinálták meg, mint egy Bond-film főgonoszát, hogy aztán elfeledkezzenek róla.

Hogy mi történhetett a vágószobában, arra tippem sincsen. Vagy még kuszább és értelmetlenebb volt minden, és ez még a jobbik verzió, vagy egy betépett gyakornok véletlenül megsemmisítette a legjobb részeket, és a maradékból összevágták ezt, amit most vetítenek, hogy senki ne maradjon szégyenben. Azt viszont nagyon remélem, hogy mind Alfredson, mind Fassbender legközelebb egy tisztességes filmmel állnak elénk. Vagy egy remekművel, kárpótlásként.

Értékelés: 4/10

Snow

Kövessen minket a Facebookon!