Így kell harcolni! - 120 dobbanás percenként

  • Vízer Balázs

Úgy húsz éve egy AIDS nevű új, szörnyű betegség dermesztette meg az egész világot. Volt, aki a betegeket hibáztatta, volt, aki Isten büntetéséről beszélt, és voltak, akik tettek ellene.

A nyolcvanas évek végén az AIDS felbukkanása és villámgyors elterjedése sokkolta, ugyanakkor megosztotta a társadalmat. Egyesek szerint a kór a meleg és a drogos szubkultúra magánügye, sőt, büntetése volt, mások viszont attól rettegtek, hogy a betegség nem áll meg itt, és, például a biszexuális kapcsolatokon keresztül vagy orvosi műhibáknak - HIV-fertőzött vérnek köszönhetően - kikerül a szélesebb rétegek közé, és megállíthatatlanná válik. A kormányok felkészületlenek és sokszor motiválatlanak voltak, a gyógyszercégek pedig csak az üzleti lehetőséget látták, így a katasztrófát néhány civilszervezet aktivistái előzték meg.

Most, amikor szokás ellenségként, külföldi ügynökként beállítani a civilszervezeteket, a Cannes-i fődíjas francia dráma, a 120 dobbanás percenként remekül mutatja be, hogyan is működnek és mi hajtja az ilyen szervezeteket. Az Act Up francia aktivista csoport az egyike volt azon társulásoknak, amelyek az AIDS ellen küzdöttek, akik igyekeztek felrázni a közvéleményt, tájékoztatni a védekezésről a fiatalokat, és nem utolsósorban ők kényszerítették ki a döntéshozóktól a megfelelő lépéseket mind az egészségügy, mind a tájékoztatás területén. Két fiatal srác, egy újonnan csatlakozott aktivista és az egyik alapító szemszögéből látjuk, hogyan is harcoltak, és mi hajtotta őket.

Az aktivizmus persze furcsa dolog, különösen azok szempontjából, akik nem harcolnak semmiért. Az Act Up heti gyűlésein kerülnek napirendre a problémák, itt döntenek teendőkről és a soron következő akciókról, amik között akár olyan „erőszakos” fellépés is lehet, mint egy létfontosságú információkat visszatartó gyógyszercég irodáiba való behatolás, de itt beszélik meg a Gay Pride felvonulás koreográfiáját is. És nem csak a rendőrökkel és közömbös hivatalnokokkal kell megküzdeniük, hanem egymással is, hiszen a csoportban vannak közöttük radikális gondolkodásúak és mérsékeltebbek. Előbbiek között több HIV-pozitív is van, akik lassan többet tudnak a betegségről, mint orvosaik, de nekik van a legkevesebb türelmük és persze a legkevesebb idejük is.

A csoport működését, harcát és belső konfliktusait bemutató rész kicsit úgy működik, mint egy nagyon feszesen megszerkesztett dokumentumfilm, nyilván azért is, mert valódi személyekről mintáztak egyes hősöket, és valóban megtörtént eseményekre épül. Ez persze önmagában nem lenne elég – például a már említett Cannes-i nagydíjhoz -, ezért kapjuk meg Sean és Nathan történetét. Ők ketten mozgalmárként szeretnek egymásba, de más a helyzetük, például azért, mert a heves természetű Sean HIV-pozitív.

120

És persze ez adja a megkerülhetetlen drámát, ami egy, az AIDS-ről szóló filmben gyakorlatilag kihagyhatatlan – és sajnos újra csak azt kell felhoznom, hogy ráadásul nyilván egy vagy több konkrét ember esete került bele a történetbe. Azért sajnos, mert a végeredmény kiszámítható, ahogy nagyon sok minden Robin Campillo rendező forgatókönyvíró munkájában, de a kiszámíthatóság a sztori szerves része és nem a gyengesége. Vagyis ezek a fiatal fiúk és lányok pont az ellen küzdenek, ami velük a legtöbb esetben kérlelhetetlenül bekövetkezik, de elérik vagy elérhetik, hogy mások megmeneküljenek ettől a sorstól. És ez egy nagyon szép történet, beleértve a méltósággal viselt betegséget, a bátor harcot, a másokkal való törődést és persze a bajtársiasságot. És meglepőn sokat segít, hogy olyan, nagyrészt ismeretlen arcok kaptak főszerepet, mint a csupa energia Nahuel Pérez Biscayart – aki engem kissé Mesut Özilre emlékeztetett -, és a nála sokkal szabályosabb és ennél fogva valamivel kevésbé izgalmas Arnaud Valois, mert ettől valahogy hitelesebbnek tűnik minden.

120

És bár van dráma, nincs melodráma. A 120 dobbanás percenként minden érzékenysége ellenére sem érzelgős, józan, okos film, és van mit tanulni belőle. Például azt, hogy van, amikor az embereknek a saját kezükbe kell venniük a sorsukat, hangosnak, következetesnek és bátornak kell lenniük.

Értékelés: 8/10