Igen, az egykor sikeres, indulatkezelési problémákkal küzdő séf és a gondjaira bízott Aspergeres fiú road movie-ja tisztára olyan, mint a Rainman, csak olcsóbb és egyszerűbb.
Az Esőember annak idején azért volt akkora dobás, azon túl, hogy Dustin Hoffman és Tom Cruise voltak a főszereplői, hogy egy, a nagyközönség számára szinte ismeretlen betegséget, az autizmust nem csak tökéletesen épített be a történetbe, de annak egyik mozgatórugójává is tette. Ez még 1988-ban történt, és azóta sok víz lefolyt a Dunán, mégis valami hasonlóra tesz próbát az olasz Ízlés szerint fűszerezve, ahol egy, indulatkezelés részeként közösségi munkát teljesítő egykori sztárséf kénytelen felkarolni egy Asperger-szindrómás fiút (Luigi Fedele, nem túl meggyőző alakítással) akinek, nyilván a betegség mellékhatásaként, ahogy azt a film sugallja, elképesztően jó az ízlelése, és benevez egy tehetségkutató főzőműsorba.
A dolgot pár tényező bonyolítja, például a fiú hivatalos pártfogója egy csinos pszichiáterlány (Valeria Solarino), a főzőműsor tenyérbe mászó házigazdája pedig hősünk régi szakmai riválisa, de nagyjából ennyi a történet, amit jól láthatóan nem szándékoztak túlbonyolítani. Érezhető, hogy a rendező, Francesco Falaschi tökéletesen megbízott abban, hogy a „fogyatékos fiú egy kis segítséggel rátalál arra, amiben igazán jó” alapötlet működni fog, és sikerül, ha csak részben is, reprodukálnia az Esőember hangulatát és persze sikerét, illetve nagyban épített a főszereplő, Vinicio Marchioni darabos sármjára. Akinek valóban meghatározó a jelenléte, amit az is bizonyít, hogy különösebben nem zavaró, hogy szinte az egész filmet ugyanazzal az arckifejezéssel és hanghordozással csinálja végig.
Ami a főszereplőnek jó, az nem feltétlenül jó a történetnek. Mert hiába hirdetik úgy a filmet, hogy az egy, a dühkitöréseivel küszködő férfiról szól, aki attól változik meg, hogy végre valami hasznosat csinál, és barátokra lel, itt végig ugyanazt a pasast nézzük. Aki olasz létére kicsit szűkszavú, flegma, de mindvégig türelmes és szimpatikus. Semmit nem változik, szinte semmi sem történik vele, és semminek sincs tétje. A főzőműsornak sincs, mert nincs rendesen felvezetve és bemutatva, a feladatokat legfeljebb bemondják, akárcsak az eredményt. Ami baj, mert az Ízlés szerint fűszerezve egyik legnagyobb vonzereje az, hogy az olasz, és azon belül is a toszkán konyháról van benne szó – és egyhetes olaszországi nyaralás után én erre külön ki voltam hegyezve -, főszereplői séfek és séfaspiránsok, és aztán az egészről szépen elfeledkeznek, vagy néha egy-két mondatot szánnak rá.
Nincs itt főzés, nincsenek ízek, nem fut össze a nyál a szánkban, és ez komoly hiba egy ilyen sztorinál, egy ilyen alapfelállással, komolyabb, mint a szereplők jellemfejlődésének hiánya vagy a valóban összecsapott történet. Én tényleg szerettem volna, ha gőzölgő tésztahegyek felett zajlik minden, ha életre kel a paradicsom, a sonka, a fűszerek, de erről itt szó sincsen. Csak egy közepes, még szerethető, de már nem izgalmas vígjátékot kapunk, aminek a legfőbb érdeme az, hogy nincs benne ripacskodás, nincs érzelgősség – pedig a fogyatékos téma erre akár felhatalmazást is adhatott volna a készítőknek -, és minden elfogadhatóan egyszerű benne. Csak az ételek, a sütés-főzés miért maradt ki belőle?
Értékelés: 6/10
