Jojo Nyuszi - Beleszállunk a nácikba rendesen, vagy nem?

  • Vízer Balázs

Jojo egy kissrác, a Hitlerjugend lelkes, de nem túl vérszomjas tagja a náci Németországban, Adolf pedig az ő képzeletbeli barátja, de milyen barát az, aki azonnal lelép, ha megjelenik egy zsidó, aki ráadásul egy lány?

Hősünk, Jojo rendes neve Johannes, vagyis Johannes Betzler, és azért Nyuszi, mert a nyári Hitlerjugend táborban nem találták elég vérszomjasnak. Pedig Jojo rendes kis náci, mint a Harmadik Birodalomban szinte minden hozzá hasonló korú kölyök. Ők nem filmcsillagokért vagy sportolókért rajonganak, hanem az olyan hősökért, mint Michael Wittman tankparancsnok, Erich Hartmann vadászpilóta ász, vagy Otto Kretschmer tengeralattjáró parancsnokok, a szövetségesek rémeiért, vagy, ha úgy vesszük, tömeggyilkosokért. Ezek a srácok már nem a szüleikre néznek fel – apuka úgyis a fronton harcol -, hanem Adolf Hitlerre, és Jojo sem kivétel. Olyannyira nem, hogy az ő képzelt barátja is maga Adolf, igaz, egy kicsit bolondosabb kiadásban, mint az igazi.

És mivel Jojo (Roman Griffin Davis) rajong Hitlerért, gyűlöli a zsidókat, akikről mindent tud. Tudja, hogy szarvuk van, csak nem látszik, hogy fejjel lefelé lógva alszanak a barlangjukban, és képesek olvasni a gondolatainkban. Csak egy bökkenő van: Jojo egy szép napon felfedezi, hogy elbűvölő édesanyja egy fiatal zsidó lányt (Thomasin McKenzie) bújtat a padláson. Akit nem adhat rendőrkézre, mert akkor kivégzik anyut (Scarlett Johansson), így kénytelen eltűrni a jövevényt, de ez legalább jó alkalom arra, hogy közelről megismerje az ellenséget, és egy ismertetőt írjon róla kedvenc Hitlerjugend vezetőjének, a kissé cinikus Klenzendorf századosnak (Sam Rockwell). Aztán persze minden másként alakul, mint ahogy azt apró hősünk eltervezte, és ha abból indulunk ki Taika Waititi (Thor: Ragnarök, Vademberek hajszája) író-rendező mindenhol gyűlöletellenes vígjátékként aposztrofálja munkáját, akkor azt is sejthetjük, miként alakulnak a dolgok.

Azoknak, akik olvasták a Jojo Nyuszi alapjául szolgáló regényt, Christine Leunens Cellába zárva című munkáját, gyorsan jelezzük, hogy a film semmiképpen sem arra megy, mint a rendkívül sötét, pesszimista irodalmi alapanyag. Waititi egy kedves, lökött, vicces figura, és a filmjei is ilyenek. Ez is ilyen, de itt azért elég komoly témákat is megpenget. Mondjuk azt, hogy az idilli kisváros főterén akasztott emberek lógnak egy nagy állványról. Nem egyszer, mindig. Arról persze lehet vitatkozni, hogy lehet-e viccelődni az antiszemitizmuson, azon, ahogy a kisfiú felböfögi azt a sok őrületes marhaságot, amit hallott a zsidókról, lehet-e élcelődni a legelvetemültebb nácikon – én azt gondolom, lehet. A megfelelő empátiával, intelligenciával, és persze a megfelelő szövegkörnyezetben lehet, sőt, kell is viccelni, és a humor remek fegyver a gyűlölet és a gyűlöletbeszéd ellen, ami egyre jobban betolakodik életünkbe. Ami azt illeti, én pont a maró, adott esetben könyörtelen szatírát hiányoltam a Jojo Nyusziból, mert akkor vagy beleszállunk a nácikba rendesen vagy sem.

Waititi megelégszik az aranyossággal, ami nem feltétlenül baj. Nagyon édes, sőt, imádnivaló Scarlett Johansson a bohém, a rendszerre fittyet hányó anyukaként, vicces, hogy Hitler, akit maga Waititi alakít, egy tökfej, aki gyáva, és ha baj van, rögtön lelép. Külön vicces a hórihorgas Stephen Merchant ostoba gestapósként, Sam Rockwell pedig a színpompás egyenruhákhoz vonzódó, üvegszemű Hitlerjugend vezetőként, meg van egy nagyon aranyos duci kissrác is, de az ő nevét nem kerestem ki, mert ne vesszünk el a részletekben. A lényeg ugyanis a két gyerek, Jojo a maga naivitásával és szeretetéhségével és a padláson élő lány a maga koraérettségével, keserűségével és ezt Waititi nagyon eltalálta. A kis Roman Griffin Davis sokban emlékeztet David Bennetre A bádogdobból (1979), ha valaki emlékszik még arra a zseniális filmre: erős, emlékezetes és nagyon bájos, anélkül, hogy cuki akarna lenni, Thomasin McKenzie-nek pedig már a hangja is lefegyverző. Őket nagyon jó nézni együtt – persze külön-külön is -, és egy jó gyerekszínész aranyat ér, mi pedig kettőt kaptunk – bár McKenzie inkább tininek számít.

Nem is a kissé visszafogott politikai szatíra, hanem az ő játékuk viszi el a filmet, és persze a díszletek. Mert ez a fantáziavilág, amiben még Adolf Hitler sem igazi, csodálatosan ki lett dolgozva. A legkisebb részletben, tapétában vagy plakátban több fantázia van, mint Vin Diesel teljes életművében, és a Jojo Nyuszit remek nézni. És hallgatni, a filmben ugyanis egyebek közt megszólal a The Beatles és David Bowie is, de a hitelesség, vagy inkább a poén kedvéért németül. És a teljesség kedvéért, a Jojo Nyuszit a legjobb film, adaptált forgatókönyv, vágás, kosztüm és díszlet kategóriában jelölték Oscarra, Johansson pedig a legjobb női mellékszereplő lehet, egy kis szerencsével. Ez összesen hat jelölés, ami nem rossz egy vígjátéktól.

Értékelés: 8/10