Judy - Így kell igazán átlényegülni!

  • Vízer Balázs

Renée Zellweger élete alakítását nyújtja Judy Garlandként, és képes a legtöbbet kihozni a szerencsétlen sorsú énekes és színésznő karakteréből.

Tényleg nem bántásból mondom, de nem is olyan rég az ilyen filmeket témájuknál fogva leginkább a kisebb tévécsatornák gyártották le saját maguknak, és ott sem produkáltak túl nagy nézettséget. Kivételek persze mindig voltak, mint A nyughatatlan (2005) Johnny Cashről vagy a Ray (2004) Ray Charles életéről, de a zenés életrajzi film nem volt nyerő műfaj. A Judy Davis és a színésznő fiatal énjét játszó Tammy Blanchard főszereplésével készült Judy Garland: Én és az árnyékaim (2001) bemutatásakor sem kapta fel a kutya sem a fejét, aztán jött a Bohém rapszódia, és minden megváltozott. És lehet szidni Brian Mayt, amiért annyi mindent megmásított, és hogy jócskán alávágott az igazságnak, de ma már sláger a zenés „biopic”, és erre a Judy a legjobb bizonyíték.

Rupert Goold filmje ugyanis nagy vonalakban ugyanazt meséli el, mint a 2001-es produkció, ha mások is a hangsúlyok, csak teszi ezt több pénzből, nagyobb nevekkel, és ami még fontosabb, egy, a témára immár nagyon is kihegyezett közönségnek. Goold (Igaz történet), aki Peter Quilter Tony-díjra jelölt „End of the Rainbow”című színdarabját vitte a vászonra, angolként kézenfekvő módon Garland (Renée Zellweger) életének egy olyan meghatározó időszakára összpontosít, amelyet Judy Garland a brit fővárosban töltött. Az odahaza félig elfelejtett, masszív anyagi gondokkal küzdő, két fiatalabb gyermekét ellátni képtelen színésznő Európában még mindig elképesztően népszerű volt, így 1969 telén leszerződött egy londoni fellépéssorozatra, hogy lábra tudjon állni. Démonai ide is elkísérték, a gyógyszerfüggés, alkoholizmus, a krónikus álmatlanság, a rutinos előadóként a színpadra lépéstől való rettegés és főleg az érzelmi bizonytalanság, így minden előadása kétesélyes volt: vagy fantasztikus műsort hozott össze, vagy botrány okozott.

A Judy ezt a rövid időszakot mutatja be, amely alatt Garland összejött ötödik és egyben utolsó és nála jóval fiatalabb férjével (Finn Wittrock), illetve találkozott pár meleg rajongójával – a színésznő különös módon a meleg közösség ikonja volt -, és ennél sokkal több nem is történik. Nem is baj, mert a filmet nem a története miatt szeretjük, sőt, hanem azért, ahogy bemutatja hősnőjét és azt a mértékű kárt, amelyet a szórakoztatóiparban töltött évek okoztak benne, kezdve a rendszeres megaláztatásoktól az éheztetésen át addig, hogy azt is megmondták neki, kivel járhat és kivel nem, és persze azokra a tablettákra már tinikorában rászoktatták. Mindezt gyakori visszaemlékezéseken keresztül látjuk az Óz, a csodák csodája (1939) forgatása alatt - a fiatal Judyt Darci Shaw alakítja. Ezek a részek szükségszerűen sokkal halványabbak, mint a többi, néha meg is törik a film lendületét, de amikor visszatérünk a felnőtt Garlandhoz, újra minden a helyére kerül.

Renée Zellweger gyakorlatilag erre a szerepre született, vagy, ha ez nem is igaz, akkor erre a szerepre érett meg mostanra. Mert sötétbarna kontaktlencsékkel, rövid, sötét hajjal egyrészt elveszik Garlandban, másrészt rengeteg olyan dolgot ad magából, ami, jobb szó híján rendkívül Garland-kompatibilis. Az affektált beszédmód – a filmet muszáj eredeti nyelven nézni! – a mimika az orrfelhúzogatással mind a sajátja, mind Garlandé, és ez nagyon jól működik. Jól működik szinte bármilyen jelenetben, amikor Garland csak beszélget valakivel, amikor szorong a színpadra lépéstől, amikor a gyerekeinek telefonál, de a legjobban akkor működik, amikor énekel. Zellweger a saját hangján énekel, ráadásul nagyon jól, de nem ez a lényeg, hanem a színpadi jelenléte, ami egyrészt nyilván remekül adja vissza Garland „eredetijét”, másrészt lenyűgöző, harmadrészt pedig a legkisebb rezdüléseivel is újrameséli mindazt, amit a tragikus sorsú színésznőről tudtunk és/vagy amit most megtudtunk.

És ezektől a részektől nagyszerű film a Judy, és ezek miatt érdemelte meg valóban Zellweger az Oscar-jelölést – hogy magát a díjat ebben a versenyben megérdemelné-e, abban már kevésbé vagyok biztos, de ahogy a fociban a vitatott tizenegyeseknél mondani szokás: megadható.

Értékelés: 8/10

Parno Graszt nagykoncert
2020. február 14., 20:00, MÜPA Parno Graszt nagykoncert

Vendég: Ferenczi György

Jegyvásárlás