Kafarnaum - A remény útja - Megüt, hogy milyen szép!

Egy mélyszegénységben élő, szüleitől először elszökő, majd azokat bíróság elé citáló kisfiú története az idei libanoni jelölt a legjobb idegen nyelvű film kategóriában, és mi már most adnánk neki egy Oscart.

A tavaly a mozikba került A sértés után újra itt egy, a legjobb idegen nyelvű film kategóriában Oscarra jelölt libanoni film - és látszólag sok a hasonlóság a két mű között. Mindkettő erősen reflektál az ország jelenlegi helyzetére, formailag mindkettő bírósági drámaként indul, sőt, mindkettőben egy ügyvédnő képviseli a sértettet, ám a Kafarnaum esetében mindez csak egy laza keretként szolgál, szinte mindegy is, milyen ítéletet hoz a bíró abban a perben, amit egy kisfiú indított szülei ellen, a film elsősorban erről a fiúról szól, és rajta keresztül több tízezer más, de nagyon is hasonló körülmények között élő gyerekről.

A nagyjából 12 éves libanoni Zain úgy 8-nak néz ki, a korára az orvosa is csak tippelni tud, az alapján, hogy már nincs egy tejfoga sem. És miért nem tudja a fiú, hogy hány éves? Mert szülei nem anyakönyveztették, nem tartották fontosnak, hogy papírjai legyenek, ahogy azt sem, hogy játékai legyenek vagy iskolába járjon. Sőt, Zain tartja el őket és megannyi kistestvérét – amikor valaki megkérdezi, hányan vannak, csak azt mondja, sokan. Egy boltban dolgozik mindenesként, csemegét árul az utcasarkon, vagy éppen hamis receptekkel drogként használható gyógyszereket vált ki. Aztán egy nap, amikor szülei kedvenc kishúgát gyakorlatilag eladják a boltosnak, Zaidnak elege lesz, megszökik otthonról, és a sors úgy hozza, hogy egy etióp menekült lány fogadja be.

A lány a már Libanonban született, szintén papírok nélküli kisbabáját rejtegeti bádogkunyhójában, miközben igyekszik összekaparni elég pénzt egy hamis tartózkodási engedélyre, Zain pedig napközben a kicsire vigyáz, amíg a lánynak nyoma nem vész. És innen kezdődik a fiú és a nála még kisebb fekete kisfiú igazi kálváriája, bár a pályáját színésznőként kezdő, egy kisebb szerepben itt is látható rendezőnő Nadine Labaki (Karamell) nem kínozza azzal a nézőt, hogy a nyomor legmélyebb bugyrait bemutatja. Ha történik is tragédia, azt a kamera rendszerint nem mutatja, legfeljebb a szemtanúk döbbent arcát látjuk, de így is bőven elég az, amit a Kafarnaum bemutat – pedig rendszerint csak a főszereplőt, Zain Al Rafeeat látjuk, ahogy az utcákat rója. Aki elképesztő jelenség.

A srác nem mellesleg szíriai menekült, aki nyolc éve él Libanonban, ami főleg azért fontos, mert látszik, hogy minden ízében megéli azt, amit eljátszik. Azt, hogy olyan, mint egy kóbor kutya, miközben bármikor kész megvédeni az igazát, képes kisgyerekként is megállni a lábán, és, hogy elképesztően erős igazságérzete van, hihetetlenül lojális azokhoz, akiket szeret. Bár minden rendező arra törekszik, hogy filmjéhez a legjobb karaktereket, a legkifejezőbb arcokat találja meg, ritkán van olyan, hogy ennyire elképesztően hiteles legyen valaki, ráadásul olyasvalaki, aki sosem tanult színészetet. Nyilván a rendezőnő érdeme is, hogy annyi mindent ki tudott hozni a srácból, de az az arc, a kócos, fénytelen haj, az a dacos arckifejezés felejthetetlen. Nagyrészt neki köszönhető, hogy az egyébként remekül megírt, fantasztikus arányérzékkel megrendezett és csodásan fényképezett film az egyik legerősebb versenyző az idei mezőnyben a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscarért. Én mindenképpen a Kafarnaumnak drukkolok, tudván, hogy a versenytársai között is nagyszerű filmek vannak.

Ha van a filmnek hibája, legalábbis dramaturgiai szempontból, az az, hogy a legvégén igyekszik egy kicsit rózsásabb képet festeni arról a helyzetről, ami aligha változhatott sokat, de tökéletesen megértem a rendezőnőt, hogy miért döntött így. Ha nem tett volna így, akkor annyival sötétebb, reménytelenebb lett volna az összkép, amit kevesen néznek szívesen végig - nyilván erre reflektált kissé esetlenül a hazai forgalmazó is, amikor a címhez hozzábiggyesztette azt, hogy A remény útja. És jól döntött  Nadine Labaki akkor is, amikor nem avatott be minket túlságosan a még ma is zavaros libanoni  viszonyokba, azt már megtették A sértésben, így csak elvétve, és akkor is indokolt esetben tudjuk meg, ki a muszlim, keresztény, palesztin vagy örmény, de ha mégis, az nagyon szíven tud ütni, mint amikor egy cserfes szír kislány azt mondja, azért menne Svédországba, mert ott a gyerekek természetes halállal halnak meg.

Értékelés: 10/10

 

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu