Annyi ínséges hónap után októberben hirtelen igencsak izmos lett a mozifilmes kínálat. Épp hogy csak kitántorgott az ember Daniel Craig utolsó James Bond-filmjéről, a Nincs idő meghalniról, máris itt van Denis Villeneuve nagyszabású sci-fi víziója, az új Dűne, amit ráadásul jórészt Magyarországon forgattak – lényegében minden képkockáját, ami nem Jordániában felvett sivatagi jelenet!

Ha van olyan film, aminek egyáltalán nem lett volna szüksége remake-re, az David Lynch 1984-es Dűnéje, mert még mai szemmel nézve is majdhogynem tökéletes alkotás, simán kiállja az idők próbáját (nem véletlenül magasztaltuk annyira nemrég a Pótvizsga-rovatunkban). Viszont ha van olyan történet, ami a sci-fikért megveszekedetten rajongó, a régi klasszikusokhoz értő módon, maximális tisztelettel nyúló, ugyanakkor markáns saját koncepcióval rendelkező Denis Villeneuve-nek való, az pont Frank Herbert Dűnéje. A jó és a gonosz eposzokba illő, az egész univerzumot sarkaiból kifordító sivatagi háborúját elbeszélő kultikus regényt nem véletlenül tartották évtizedeken át megfilmesíthetetlennek Hollywoodban: a számtalan filozófiai, vallási, politikai és lételméleti kérdést boncolgató, különleges történetet tényleg csak nem mindennapi rendezők képesek úgy vászonra álmodni, hogy az ne legyen hatalmas csalódás a Frank Herbert-rajongók számára (némelyeknek ugyanis már Lynch-féle verzió is az volt, az azt követő tévéváltozatokról már nem is beszélve).

Villeneuve szerencsére kivételes tehetség, és ez meglátszott már a Szárnyas fejvadász 2049 idején is.

Lényegében az ottani receptet fejlesztette tovább most is: lassan és ráérősen mutatja be a különös jövő futurisztikus, de a mi jelenünkhöz azért mégis kicsit hasonlító világát. Ami ez esetben nem egy zsúfolt és neonfényes metropolisz, érzelemmentessé szürkült emberekkel és emberként élni akaró replikánsokkal, hanem egy távoli, félreeső, kietlen és veszedelmes sivatagbolygó, az Arrakis – a galaxis egyetlen olyan helye, ahol betakarítható az űrutazás alapját jelentő, érzékszerveket feljavító, hallucinogén fűszer.

Történetünk kezdetén a fűszertermelés irányításának jogát Leto Atreides herceg kapja meg az Impériumtól. Ám nem szívjóságból, hanem azért, hogy az Atreidesek még véletlenül se tudjanak a császár trónjára törni, hanem vérezzenek el szépen az Arrakis korábbi zsarnokurával, Harkonnen báróval és az őrült famíliájával való csatározásban. Azt azonban csak a kiválasztott kevesek sejtik, hogy Leto Atreides törékenynek tűnő, széltől is óvott fia, Paul Atreides nagy dolgokra hivatott az Arrakison: nemcsak a galaxis politikai ügyeit az árnyékból irányító boszorkányszektának, a Bene Gesseritnek vannak vele tervei, de könnyen lehet, hogy ő a sivatagi őslakosok, a fremenek réges-régen megjósolt messiása, a Muad'Dib...

A látványos csatákkal, kemény próbatételekkel és megannyi intrikával alaposan megfűszerezett történet persze jóval bonyolultabb és sokrétűbb ennél, de semmiképpen sem szeretnénk elspoilerezni. Bár első látásra talán ez a sztori sem tűnik többnek, mint azok a Tarzan- vagy Bőrharisnya-történetek, ahol a messziről jött fehér ember hirtelen vagányabb lesz az összes őslakosnál, és indiánabb minden indiánnál, az már az eredeti Herbert-regényeknél is érezhető volt, hogy a szerző meg akarta haladni ezt a gyarmati időket idéző szemléletet. Nála ugyanis a távoli jövő nagy olvasztótégelyében nemcsak a feudális Európa elemei (császárok, nemesi házak, lovagok, boszorkányok, keresztes hadjáratok, stb.) kaptak hangsúlyos szerepet, de a fájdalom és a félelem mantrákkal való legyőzése, valamint az iszlám vallás Mahdi-várása is.

A Dűne-regények kulturális sokszínűségét és egyetemességét a Villeneuve-féle filmváltozat is jól leképezi.

Paul Atreides szerepét a mai huszonéves színészgeneráció állócsillaga, a New York-i születésű, de apai ágon francia Timothée Chalamet kapta meg, akinek a filmbéli apját, Leto Atreidest a Star Wars guatemalai sztárja, Oscar Isaac, az anyját, Lady Jessicát pedig a kiváló svéd színésznő, Rebecca Ferguson alakítja. A hawaii őslakos felmenőkkel büszkélkedő Jason Momoa lett Duncan Idaho, az Atreides-ház hűséges harcosa, míg a tajvani születésű Chen Chang az Atreidesek orvosa, Dr. Yueh. A fremenek egyik vezérét, Stilgart a spanyol Javier Bardem alakítja, a Paul álmaiban rendszeresen felbukkanó fremen harcosnő, Chani szerepére pedig az új Pókember-filmek sztárját, Zendayát kérték fel, aki egyszersmind a XXI. századi amerikai szórakoztatóipar egyik legfelkapottabb afroamerikai énekes-színésznője is jelenleg (és akkor még nem is említettük az Hollywoodba már hazajáró svéd színészóriást, Stellan Skarsgårdot, aki ezúttal az ördögien gonosz és undorítóan hájas Harkonnen báró szerepében remekel).

Érdekes választás volt viszont Villeneuve részéről, hogy a fremenekkel jó barátságot ápoló bolygókutató ökológus, Dr. Liet-Kynes szerepét egy fekete brit színésznőnek, Sharon Duncan-Brewsternek adta – ezt a karaktert ugyanis a David Lynch-féle adaptációban annak idején Max von Sydow játszotta. De el kell ismerni, a váltás kimondottan előnyére vált a filmnek. No, nem mintha eddig annyira fiúöltöző-szagú lett volna a Dűne világa, hiszen a Bene Gesserit boszorkányrend kimondva-kimondatlanul is a legfontosabb politikacsináló tényező ebben a kitalált univerzumban, inkább amiatt volt fontos ez, hogy a fontosabb akciójelenetekben is kiegyenlítettebb legyen a nemek aránya.

Külön dicséret jár azért, hogy az itteni Dr. Liet-Kynes a korábbihoz képest jóval több támpontot ad a nézőknek arról, milyen rejtett vízkészletek lapulnak a fremenek barlangjaiban, és hogy az Arrakis lehetne akár egy zöldellő édenkert is, csak a fűszerbányászat maximális fordulatszámon pörgetése miatt a bolygó ökoszisztémájával egy maroknyi csapaton kívül mindez idáig senki sem foglalkozott.

Különösen aktuális és megszívlelendő üzenet ez ma, amikor a fosszilis energiahordozók ész nélküli kitermelésével és az azzal járó pusztító környezetszennyezéssel fénysebességgel rohanunk a Föld végórája felé...

A kiváló szereplőgárda mellé pompás díszleteket és hamisítatlan „villeneuve-i sci-fi hangulatot” kapunk. Akinek bejöttek annak idején Szárnyas fejvadász 2049-ben a sárgára szűrt senki földjén bóklászó Ryan Gosling jelenetei, vagy amikor a Jared Leto által megformált, az Isten-komplexusos tudós mindenféle őrült biológiai kísérletekkel bíbelődött egy ókori piramisra hajazó laboratóriumban, az az új Dűnét is imádni fogja, mert tele van ilyenekkel a film. A CGI-túltengéses blockbusterek áradatában

külön öröm, hogy az ókori domborművekre hajazó díszletfolyosók nagy része ténylegesen felépült Budapesten stúdiódíszletként,

és a stáb lényegében csak a sivatagi jelenetek autentikus helyszínen való leforgatása miatt utazott el Jordániába és Abu-Dzabiba. No nem mintha a CGI jelenetekre bármi panaszra adhatna okot a film – az Arrakis legendás lénye, az óriás homokhernyó talán még sosem volt ilyen félelmetesen szép, mint itt!

Az új Dűne szerencsére nemcsak a csinn-bumm cirkuszból áll. Sőt, meg merem kockáztatni: a játékidő nagyobbik részében leginkább Paul Atreides jövőbe látó álmait látjuk, amelyeket a kibányászott fűszer hallucinogén kipárolgása miatt már akkor is intenzíven megél, amikor nem is alszik, hanem épp az Arrakis felszínén kóricál. Aztán vagy úgy alakulnak a dolgok, mint a jóslatban, vagy nem – és ez újabb kiváló játékteret enged a rendezőnek arra, hogy David Lynch-et megszégyenítően elvont, lírai látomásjeleneteket komponáljon Hans Zimmer fülbemászó taktusaira!

Villeneuve Dűnéje a szó szoros értelmében vett mestermű lett.

Sikeresen egyesíti magában a 2001: Űrodüsszeia és a Solaris obskúrus tudományos-fantasztikumát azzal a fajta eposzi ívű űrfantasy kalanddal, ami a régi Star Wars-filmek sajátja volt. Sőt, az elképesztő látványorgia mellett ugyanúgy nem fél felhívni a figyelmet a jelenkor társadalmi és természeti problémáira, ahogy a kasszarobbantó Avatar is egy profin marketingelt öko-blockbuster volt valójában. Egyetlen óriási hibája van a filmnek: pillanatok alatt elröppen a két és fél órás játékidő, és a történet pont a legizgalmasabb ponton ér véget egy óriási cliffhangerrel. Ha valami újra beviszi a mozikba a koronavírus-járvány után az embereket, akkor az új Dűne lesz az – nagy kár, hogy a folytatásra valószínűleg még éveket kell várnunk.

Ítélet: 9/10

Kiknek ajánljuk? Minden fekete öves sci-fi rajongónak, valamint mindazoknak, akik szerették David Lynch Dűnéjét, de azoknak is, akik nem.