Kritika: Hang nélkül – Ha pisszensz, meghalsz!

Undorító, sebezhetetlen, de vak lények foglalták el a mi is bolygónkat, így a túlélést egy dolog jelentheti, a tökéletes csend. De vajon lehet mindig csendben élni vagy gyereket szülni?

Képzeljük el azt a világot, ahol a legkisebb nesz, egy hangos lépés, egy levert vagy feldöntött tárgy zaja is az életünkbe kerülhet. Ahol a nap minden percében üldözött vadak vagyunk, de ha betartunk egy sor nehezen betartható szabályt, akkor esetleg, de csak esetleg túlélhetünk egy darabig. Természetesen egy család, néhány gyerek jókora nehezítést jelent, egy születendő kisbaba pedig kész halálos ítélet. Az a tény azonban némi reményt jelent, hogy a Hang nélkülhöz már folytatást terveznek – mindenki tehát nem halhat meg!

Onnan nyitunk, hogy világunkat különös, ragadozó lények foglalták el, sehol egy ember, az utcák üresek, a boltok kifosztva. Aztán megjelenik egy kis család, akik valahogy alkalmazkodni tudtak a helyzethez. Mezítláb közlekednek homokkal felszórt útvonalakon, jelbeszéddel kommunikálnak egymással, ami már csak azért is adott számukra, mert nagylányuk süketnéma, a közeli folyóban fognak halat, ami a víz robaja miatt biztonságos. A lények ugyanis nem látnak, de nincs is szükségük rá, mert hihetetlenül éles hallásuk segítségével vadásznak, a legkisebb zajra is azonnal lecsapnak prédájukra, amiből jó esetben is csak egy kis vértócsa marad. Ám bármennyire ügyesek is hőseink, mindig történnek apró balesetek, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy az asszony várandós. És nem szokás csendben szülni. És a kisbabák sírni szoktak.

A kedvenc vesszőparipáim egyike, hogy a horror maradt az utolsó igazán kreatív műfaj Hollywoodban. Merthogy itt még szabad új, merész ötleteket bedobni, kockáztatni, fontos szereplőket feláldozni, tabukat döntögetni – és mindezt megteheti valaki úgy is, hogy nem távolodik el túl messze a zsáner jól ismert elemeitől, sőt, kliséitől. A Hang nélkül akár ugyanazon a farmon is játszódhatna, mint az M. Night Shyamalan rendezte Jelek (2002) vagy ugyanabban a kukoricásban, mint ami a Cloverfield Lane 10 bunkerét veszi körül, de egy sor más filmből is hozhatnánk fel ismerősen hangzó elemeket, és ez mégis egy másik történet. Ami sok szempontból nem is horror, vagy csak részben az, mert itt minden a családról szól, az apát az anyával és két gyerekével összefűző kapocsról, a nagylány bűntudatáról, a kisfiú félelmeiről és bizonytalanságáról, az anya elszántságáról.   

És a fentiek fényében nem meglepő, hogy mindezt nem egy veterán horrorrendező készítette, sőt. A férfi főszerepet is eljátszó, de a forgatókönyvírást és a rendezést is kipróbáló John Krasinski elsősorban komikusi oldaláról ismert, de voltak művészfilmes jelenései is, mégis zökkenőmentesen, stílusosan és magabiztosan viszi végig a történetet. Nyilván segítségére volt, hogy a feleségét játszó Emily Blunt egyrészt generációjának egyik legjobb színésznője, másrészt a való életben is a felesége. És a két gyereket sem vették cukira vagy ártatlanra, a lányt alakító Millicent Simmonds pedig valóban süket egy gyerekkori gyógyszer túladagolásnak „köszönhetően”. A jó szereplőkhöz és alakításokhoz persze kell egy jól követhető, nem túlbonyolított, mégis rendkívül fordulatos, izgalmas történet, amitől a megfelelő pillanatban tényleg kitör a frász.

Mert egy dolog, amikor a horrorfilmekben valami ismeretlen fürdőruhás csaj sikítozva menekül a rossz irányba egy mániákus gyilkos elől. És megint más, ha egy, a történet során már alaposan megismert, megszeretett családanya kezd vajúdni úgy, hogy tőle pár méterre egy elpusztíthatatlan szörny ólálkodik. Na, attól be lehet parázni, pláne úgy, ha az elmúlt bő egy órában végig ezt készítették elő, meglehetősen profi módon, még akkor is, ha maga a lény nem sikerült olyan emlékezetesre. És amikor a film után hazamentem, jó sokáig nagyon, de nagyon csendes voltam.  Mint a kisegér.  

Értékelés: 8/10

Kövessen minket a Facebookon!

Budapest Bár a MÜPÁban
Budapest Bár a MÜPÁban

2018. október 22. 15:30, MÜPA

Jegyvásárlás