Kritika: Hetedik alabárdos - Ha kitakarsz, meghalsz!

  • Vízer Balázs

A színházról jó filmet csinálni, hiszen adja magát a téma, a tömény művészet és a túltengő ripacskodás egy összezárt közösségen belül, de mit kezd ezzel egy fiatal elsőfilmes?

A „hetedik alabárdos” kifejezés a színpadon álló legkevésbé fontos színészt jelöli, akinek még szöveg sem jut, még mellékszereplőnek sem lehet nevezni, de ott van minden este, fáradhatatlanul hozva az a kevéskét, amit elvárnak tőle. Miről álmodhat az örök statiszta, mi lehet e szíve terhe? Vékes Csaba  rendező-forgatókönyvíró szerint arról, hogy végre főszereplő lehessen és a színház dívája rajta lovagoljon, továbbá az ő darabja kerüljön színpadra. Ennek megvalósulásához persze egészen különleges körülmények együttállása szükséges.

És hogy lehet a lelkes, de nyilvánvalóan tehetségtelen színészecske a vidéki színház új darabjának egyszerre írója, rendezője és főszereplője? Úgy, hogy az igazgató a biztos bukásra hajt, mert bezsarolta a korrupt polgármester, akit viszont az ukránok tartanak a markukban és a patinás épületre fáj a foguk, és Miki nevű hősünk tényleg a lila ködöt képzeli a színpadra egy sci-fi darabban, ahol az égitestek szeretnek egymásba, vagy valami ilyesmi. Mert sosem derül ki, miről is szól pontosan a Hetedik alabárdos színdarabja, amit történetesen szintén Hetedik alabárdosnak hívnak, pedig se alabárdosok, sem statiszták nincsenek benne, de az elsőfilmes Vékes Csaba kicsire nem ad, nem bajlódik a részletekkel. És ebben majdnem igaza is van.

Mert itt természetesen a színészeket – és adott esetben a színészeket irányító rendezőket – játszó színészekről van szó, rájuk vagyunk kíváncsik, ők izgalmasak. A kisvárosi díva, a feltörekvő modern tehetség, az alkesz öreg mester és a persze a tenyészhím vezérbika, aki örök jussának tekinti a színpadot. És ezeket a film tökéletesen hozza, nem tudom, hogy azért-e, mert Vékes ilyen jól ismeri a színpadi világot, vagy, mert annyira univerzális típusokról van szó, de mindegy is. Mert ahhoz képest, hogy önmaguk karikatúrái, ezek a figurák nagyon is élnek, gyakorlatilag hibátlanok. Nagy Ervin lelkesen öleli magához ripacs oldalát, Mohai Tamás kellemesen irritál, Ujlaki Dénesnél az is elég, hogy ott van, Sárközi-Nagy Ilona pedig tényleg azt a dívát hozza, akinek minden magabiztosságát képes egy mondat összezúzni, de addig bárkit az ujjai köré csavar.

És persze ott van Bánki Gergely (Fekete kefe), aki alkatilag is hozza a bukásra ítélt, szürke, jellegtelen főhőst, akinek így is tudunk szurkolni, és ott van Bezerédi Zoltán a korrumpált igazgatóként Bezerédinek egyetlen, tetszés szerint kiválasztott mondata is már megéri a mozijegy árát, egyszerűen zseniális. Cinikus, sokat látott, fáradt és lekezelő, de ez az ő színháza, az ő világa, mind szereplőként, mind önmagaként. És ők, így együtt majdnem tökéletesen tudják kitakarni – ez a kifejezés többször is elhangzik, mert nincs nagyobb bűn, amit egy színész a másik ellen elkövethet, mint hogy kitakarja előadás közben – a forgatókönyv gyengeségeit és logikátlanságait. Mert ezekből is akad pár, például minek vannak itt ukránok, ha a polgármester eleve korrupt?

Kicsit féltem ettől a Hetedik alabárdostól, annyira nem sikerült jól az előzetese, nem igazán mutatósak a jelenetfotók, és azt beszélték előtte, hogy eléggé újra kellett vágni, de ehhez képest az elmúlt hónapok legszórakoztatóbb magyar filmjét láttam. Amihez persze kellettek a színészeket játszó színészek. Akik nem takarják ki egymást!

Értékelés: 8/10