Kritika: Így csajozz egy földönkívülivel – A lányok tényleg UFÓK!

  • Vízer Balázs

Hetvenes évek, Anglia, punkok és prolik mindenütt, no és néhány földönkívüli. Erősen ezoterikus jellegű találkozás mély nyomokat hagy egy fiatal srác és egy, a galaxis túloldaláról jött lányban.

Filmünket úgy definiálták, sci-fi punk vígjáték, ami nagyrészt szerelmesfilm is egyben, amit nyilván illik elmagyarázni. A '70-es évek végén London egyik lepukkant városrészében, Croydonban járunk. Hamarosan megkezdődik a Thatcher korszak, a punk kezd kifutni, lassan felváltja a New Wave, de ettől még ugyanolyan szívás egy prolinegyedben élni. Mert ezt teszi Enn, a vidám punk srác, aki életvidám alkesz anyukájával lakik, punk, mert a haverjai azok, de arról álmodozik, hogy egyszer híres illusztrátor és író lesz, és az is lesz, mert azt már most elárulhatjuk, hogy ő Neil Gaiman (Csillagpor, Tükörálarc, Amerikai istenek) fiatalkori énje.

Az Így csajozz egy földönkívülivel ugyanis Neil Gaiman azonos című novellája alapján készült, amely az író Törékeny holmik kötetében jelent meg. Ez már önmagában is elég a jókora hype-hoz, amit John Cameron Mitchell (Hedwig és a Mérges Csonk) rendező és stábja a tavalyi Cannes-i fesztivál őrült hangulatában ki is élvezett, és ott van még Nicole Kidman, mint kiégett, mocskos szájú, új tehetségek után kutató punk promóter, illetve Elle Fanning kitágult pupillájú űrlényként. Merthogy Croydonba űrlények érkeznek egy másik dimenzióból, talán titkainkat ellesni, talán unalomból, talán csak erre sodródnak, ezt ugyanis nem igazán magyarázzák el nekünk. Elég annyi, hogy a különböző rendekbe tagozódó, emberbőrbe bújt lények egyszerre kíváncsiak, furcsák és zárkózottak, egyikük, Zan, pedig megismerkedik Enn nevű hősünkkel, aki két haverjával véletlen toppan be abba a házba, amelybe az idegenek ittlétük alatt költöztek.

A két fiatal pedig azzal az ürüggyel, hogy a lány végre megismerheti, mi az a punk – „Mutass nekem még punkot!” – nekivág az éjszakának, és bár sok minden történik velük, igazából mégsem történik semmi. Van rohangálás, és az idegenek nagyon sok furcsa dolgot művelnek. Például tudnak más testébe költözve beszélni, furcsa rezgéseket csinálni vagy análisan örömet okozni – az utóbbi meglepő módon kétszer is hosszú játékidőt kap -, Nicole Kidman pedig úgy viselkedik, mint egy túlpörgött David Bowie imitátor. Mindez kicsit hibbant, szerethető, de sokszor zavarbaejtő vagy éppen zavaró katyvasz. A hangsúly azonban a szerethetőn van, mert a sok álezoterikus és álpunk akármi alatt – mert ezekről a srácokról egy percre sem hiszi el az ember, hogy originál punkok – azért ott van egy kedves történet az első szerelemről.

És a világ felé való kitárulkozásról, és a sokszor kissé irritáló, talán kissé érdemtelenül felkapott Elle Fanning őzike szemei ehhez a sztorihoz pompásan passzolnak. Itt elhiszem róla/tőle, hogy semmit sem tud arról, mi zajlik körülötte, azt is, hogy képes kicsit megőrülni, és azt is, hogy egy ufó. És ott van partnereként a hazájában is inkább színpadi színészként ismert Alex Sharp, viszont tökéletesen hozza azt a kissé passzív, de kedves és szimpatikus figurát, akit kell. És akinek hasonlítania kell Neil Gaimanra. És aki lenyom egy tényleg fantasztikus duettet Fanninggel a színpadon – a számot egyébként részben a rendező szerezte. És az ilyen pillanatok miatt érdemes megnézni a filmet, nem az itt executive producerkedő Neil Gaiman vagy Nicole Kidman miatt. Akik persze jók meg minden, csak ezúttal nem ők a legjobbak.

Értékelés: 7/10