Különleges életek - Nagyon gyűrött szentek

  • Vízer Balázs

Bár Vincent Cassel mosolya és a tény, hogy a filmet az Életrevalók készítői rendezték azt sugallná, ez nem egy vígjáték, ez bizonyos értelemben szociodráma egy hihetetlenül nehéz hivatásról. Viszont nagyon szép szociodráma!

Van olyan, hogy egy fogyatékos gyerek utazik a buszon, vagy bárhol máshol belép közös, mégis privát féltékenyen őrzött szféránkba, és máris érződik, hogy megváltozott a levegő.  Elkezdi mindenki kényelmetlenül érezni magát, pláne, ha a gyerek hangoskodni merészel, és van, aki sajnálja, van, akit idegesít, a közös vélemény mégis rendszerint az, milyen jó lenne, ha már nem lenne itt. Mégis vannak olyanok, akik az ilyen gyerekeknek, tiniknek, majd felnőtteknek szentelik az életüket. Van, akinek ez „csak” a munkája, és a műszak leteltével hazamegy, más életre vált át, és van, akinek minden perce erről szól, mint az Életrevalók rendezőpárosa új filmjének hősei – akiket természetesen valós szereplőkről mintáztak.

Azért „természetesen”, mert a Különleges életek olyan szinten dokumentarista jellegű, hogy egyszerűen képtelenség azt hinni, hogy ezek teljes mértékben kitalált karakterek. Ott van az ortodox zsidó Bruno (Vincent Cassel) és az arab bevándorló Malik (Reda Kateb), akik egyrészt közeli barátok, másrészt vagy húsz éve egy különleges feladatnak szentelik életüket. Olyan hátrányos helyzetű fiataloknak igyekeznek segítséget nyújtani, akik autizmussal élnek. Teszik mindezt hivatalos intézményi háttér nélkül, azt használva, amit saját maguk felépítettek, amit adományként kapnak, és amit önkéntesek velük együtt elvégeznek. És bár nem elismert, mindenféle pecsétekkel rendelkező szervezetként működnek, azok a hasonló profilú, de hivatalos intézetek, amelyek problémás gyerekekkel küzdenek, rendre nekik adják tovább a megoldhatatlannak tűnő eseteket. Bruno és Malik minden napja ugyanolyan és mégis más: más gyerekek jönnek más, mégis hasonló problémákkal, újra el kell őket helyezni valahol. ha már elég nagyok, meg kell oldani a tanításukat, utaztatásukat, esetleg munkába állásukat.

Aztán várni, mikor rontják el, mert ezek a gyerekek és fiatalok elrontják, amit lehet, ha nem figyelnek rájuk eléggé: elszöknek, megnyomják a vészféket a vonaton, és hasonló kreatív módon élik ki gyermeki énjüket, vagy törnek ki abból a helyzetből, amit nem értenek, vagy ami zavarja őket. És nagyjából erről szól a Különleges életek, ami egyrészt bizonyos mértékben triviális, másrészt szívszaggató – legalábbis amennyiben a nézőben megvan az ehhez szükséges empátia, és nem csak „az Életrevalók rendezőinek legújabb filmje” marketing vonal húzta be a moziba. Továbbá arról is szól a film, miként képtelenek saját életre hőseink, akik minden percüket sérült gyerekeknek szentelik: a magányos Bruno ismerkedne, de nincs az a randi, amit ne szakítana meg egy vészhívás, Malik pedig az önkéntesek oktatásával küszködik, akik közül sokan maguk is problémás háttérrel rendelkeznek. És mind Vincent Cassel, mind a hasonlóan jó Reda Kateb – ő volt Django Reinhardt a Djangóban – elképesztő alázattal játsszák szerepüket, amit egyébként meg is követel tőlük a film, ami másként nem is működne.

És ha már emlegettük az Életrevalók rendezőit, Olivier Nakache és Eric Toledano az elmúlt években egyre próbálkoztak a szociálisan érzékeny közönségfilmekkel, mint amilyen a Samba (2014) és Eszeveszett esküvő (2017) volt, amikkel az égvilágon semmi baj nem volt, csak nélkülözték az átütő erőt. A Különleges életek nem közönségfilm, sőt, még rétegfilmnek is réteg, legalábbis de ez ne riasszon el senkit. Toledanoék nem akarnak sokkolni, nem tolják a képünkbe az ÖSSZES problémát, zsákutcát és kudarcot, csak érzékeltetik őket, miközben rendkívül türelmesen és megértően megmutatják ennek a hivatásnak minden lehetséges oldalát, nehézségét és szépségét.

Értékelés: 8/10