A nyár legjobb meséjét, a Toy Story-filmek tulajdonképpeni előzménytörténetét jó eséllyel nem a gyerekek fogják a leginkább élvezni, hanem az őket a moziba kísérő felnőttek, mert alacsony a cukiságfaktor, de sok az izgalom!
A filmtörténelem első egész estés komputeranimációs filmje, a Toy Story – Játékháború (1995) olyan, mint maga a gyártó stúdió, a Pixar, amelynek szintén ez volt a legelső egész estés produkciója. A Toy Story-filmek együtt fejlődtek a stúdióval, amit időközben bekebelezett a Disney. Woody, a cowboy és barátja, Buzz Lightyear, a csillagközi lézerharcos kalandjai egyre messzebb vitték a filmeket, összesen négyet, amik menet közben sem veszítettek kreativitásukból, minőségükből és szerethetőségükből. A kérdés mindössze annyi volt, hogy TÉNYLEG szükség van-e újabb és újabb Toy Story-filmekre. Vagy önálló Toy Story előzmény-spinoff filmre? Merthogy a Lightyear ezeket a kategóriákat súrolja, nem folytatás, előzmény is, meg nem is, és a saját lábán áll.
Merthogy a Lightyear tulajdonképpen egy, a Toy Story-filmek világában (is) létező film, egész pontosan az, ami alapján a Buzz Lightyear-játékfigura elkészült, ha tetszik érteni, vagyis itt nem életre kelt játékokat látunk, hanem „igazi” karaktereket, akik a saját kalandjaikat élik meg. Egy űrhajón, amely egy egész kolóniára való telepest szállít, és amely egy ismeretlen bolygóra érkezik, intelligens életforma jeleit észlelve. Az életforma azonban nem intelligens, csak ellenséges – óriási bogarak és a föld alól kinyúló indák -, így mennének is gyorsan tovább, ám Lightyear hirtelen manőverének köszönhetően megsérül az űrhajó kristályhajtóműve. Ott ragadnak a bolygón, lassan berendezkednek, miközben Lightyear újra és újra próbarepülésre indul, tesztelve az instabil hajtóművet. A gond csak az, hogy ami a hipersebességgel megtéve hősünknek 4 perc, az a többieknek több év. És a sokadik tesztrepülés után Lightyear már eredeti parancsnoka – egy leszbikus karakter, aki miatt a Közel-Keleten nem engedik bemutatni a filmet – unokája várja, meg egy rakás ellenséges óriásrobot.
A Lightyear a Pixarnál veterán, mégis első filmjét készítő Angus MacLane munkája – nyilván az időközben felnőtt eredeti rajongókra gondolva – jóval felnőttebb történet, mint a Toy Story-filmek, ami két dolgot jelent. Egy, az átlag Pixar-filmnél összetettebb cselekményt, és jóval alacsonyabb cukiságfaktort és érzelgősséget. Nincs is cuki karakter – aki/ami annak néz ki, nevezetesen a Sox nevű robotmacska, Lightyear állandó társa, egyáltalán nem cuki, amit Elek Ferenc magyar hangja is bizonyít. És én örültem neki, hogy ez egy érettebb, kevésbé szentimentális sztori, ahol persze mindenkinek vannak érzései, csak kevésbé vannak kiplakátolva, és van tanulság is, mégpedig az, hogy a világnak nem magányos hősökre, hanem összetartó csapatokra van szüksége, de ez alapvetően a kalandról szól. Ami nagyon jól van megcsinálva, végig pörög minden, néha kötelezően kikacsintva a Star Warsra és a Star Trekre is, de alapvetően egy baromi mutatós, nagyon eredeti világot építve fel, ami pont azért olyan jó, mert vannak hozzá viszonyítási pontjaink.
Bár a Toy Storyban is főszereplő volt, az a széria alapvetően végig Woodyról szólt. Buzz – a játékfigura persze – többnyire a megbízható barát volt, az erősítés, most viszont szó szerint szabadon szárnyalhat, és megismerheti a világot – és benne önmagát. Kap persze társakat is, akik nagyon viccesek, kapunk egy hihetetlen látványvilágot és baromi izgalmas fordulatokat, olyan izgalmasakat, hogy egy adott jelenetnél
a gyereknek szó szerint kirepült a kezéből a kóla.
Ugyanakkor azt is éreztem, hogy jó eséllyel nekem jobban tetszik a film, mint a kislányomnak, ami alapvetően fordítottja a szokásos receptnek, ami úgy szól, hogy csináljunk egy olyan gyerekmesét, ami azért a felnőtteknek is tetszik. Ezzel szerintem a Pixar egy kicsit lábon is lőtte saját magát, mert így nem lehet sok ajándéktárgyat, kispárnát, papucsot, uzsonnás dobozt, egyebet eladni, ugyanakkor azt is megmutatja, hogy a stúdió maga is felnőtt. A Pixar nem ragadt le jól bevált, semmiféle kockázatot nem jelentő folytatásoknál, és nemcsak egy korosztály számára képes szórakoztató, eredeti és szerethető filmeket készíteni, hanem egy kicsit fel is nőtt közben. Ami szerintem tök jó dolog, még akkor is, ha nem ez lesz a Pixar legemlékezetesebb, legmaradandóbb munkája.
Értékelés: 8/10
