Egy csapat, tesztoszterontól fűtött gyerekkatona marad magára mindenfajta irányítás nélkül, de egy csomó fegyverrel és a gondjukra bízott nyugati tússzal. Vajon mi baj történhetne?
Nem véletlen, hogy annyi latin-amerikai – különösen egy kolumbiai – filmből köszön vissza a polgárháború emléke. Merthogy a véres gerillaharcok és a kormányerők sokszor még véresebb megtorlásai, amelyek gyakran az őslakosok spontán legyilkolásával társulnak, a jobboldali halálbrigádok kegyetlenkedései még akkor is mélyen élnek a közemlékezetben, ha maguk a konfliktusok már egy évtizede lezárultak. Legalábbis reméljük, hogy lezárultak, az egykori szereplők mindenesetre ott vannak a politikában, a hadseregben, a gazdaságban – és ebben a filmben is. Merthogy az a csak Hírvivőként emlegetett alacsony, de izmos férfit, aki egy szedett-vedett fiatalokból álló szakasz és a Szervezet összekötője, és egyfajta kiképzőtiszt is egyben, egy volt gerilla, bizonyos Wilson Salazar alakítja. Nem csoda, hogy ő egyértelműen a Monos leghitelesebb, legizgalmasabb figurája – de nem ő a főszereplő.
A főszereplők azok a fiatal gerillák - ha nem is mind gyerekkatonák, inkább tinik -, akik egy ködbe vesző hegytetőn lévő bázison azt a feladatot kapták, hogy vigyázzanak egy nyugati túszra, a Doktornőre, és egy fejőstehénre. A magukra hagyott fiatalok, fiúk és lányok, akik olyan becenéven futnak, mint Rambo, Törpe, Répa, Hosszúláb, Farkas, Lady és Bumbum – ezek egyben fedőnevek is - ugyan követik a katonai regulát, de túl tapasztalatlanok és fegyelmezetlenek ahhoz, hogy hogy ne csússzon ki a kezükből az irányítás. Majd a kormányerők támadását követően a társaság a szökést tervező túszt magukkal hurcolva nekivág a lejjebb húzódó őserdőnek, és lassan felbomlik az őket összetartó fegyelem és bajtársiasság, és egy idő után egymás ellen fordulnak.
Alejandro Landes rendező egyszerre idézi meg a kolumbiai polgárháború véres emlékét és helyezi történetét egyfajta absztrakt szintre. Nem véletlen, hogy sem az országot nem nevezi meg, sem magát a gerillaszervezetet, és az sem véletlen, hogy egy ponton túl a fejünkhöz kapunk: itt a Legyek ura latin-amerikai feldolgozását látjuk! Elég konkrét utalásokkal, de a Monos egyben kísérleti mű is, ami egyrészt a folyamatosan változó hatalmi viszonyokkal játszik el, illetve azt modellezi, milyen az, ha egy gyerek a szexuális érettséggel együtt a fegyver jelentette erőt, a mások feletti uralkodást is megtapasztalja, és itt nyilván elég sok freudi motívum halmozódik fel. És ha Legyek ura feldolgozásként kissé erőltetett is, az utóbbi kérdéseket izgalmasan, néha kissé túl teátrálisan is tálalja. Ez a fajta színpadiasság, túlzott tudatosság, a pubertás korú szereplők nemiségével való játék persze veszélyes dolog, ami azt is jelenti, hogy mindig van a szereplők, a cselekmény és a néző között egy jelentős távolság, amitől a csodálatos pillanatokat is tartalmazó Monos sosem válik igazán szerethetővé.
Pedig Jasper Wolf fantasztikus operatőri munkája és Mica Levi ihletett experimentális kompozíciói, maga a téma és a környezet, amiben a film játszódik, ennél messzebbre is elvihettek volna minket – mondom ezt úgy, hogy egyáltalán nem tartom rossznak a Monost.
Értékelés: 6/10
