2023 volt az Oppenheimer és a Barbie éve, amikor is Christopher Nolan fekete-fehéren, realista stílusban mesélt el egy valós történetet a 20. század közepéről, Greta Gerwig pedig egy szatirikus hangvételű, feminista komédiát bábozott el a Mattel leghíresebb termékcsaládja segítségével. A Barbie végül majdnem mindenhol az év végi jegyeladási toplisták élén végzett, leszámítva Olaszországot, ahol a Miénk lesz a holnapra többen ültek be. Paola Cortellesi első rendezése egymaga szállította a Barbenheimer-élményt, lévén megtörtént eseményeken alapuló (neo)realista fekete-fehér film, amely egyben szatirikus humort is tartalmazó feminista tanmese.

A programszerűen tolt hollywoodi érzékenyítésnek hála valószínűleg már azok is szivárványszínűt hánynak a saját progresszivitásukon meghatódó üzenetfilmektől, akik amúgy az üzenettel magával még egyet is értenének. A Miénk lesz a holnap sem mentes a didaxistól, sőt, csak szemben Gerwig kiáltványával, nem napjaink Los Angelesében kell másodrangú állampolgároknak érezniük magukat a női főszereplőknek, hanem a 2. világháború utáni Olaszországban, ahol valóban ez volt a realitás. Alighanem százezrek járhattak hasonló cipőben, mint a rendezőnő által alakított Delia, aki szófogadó házicselédként szolgálja férjurát, miközben minden munkát elvállal, hogy kiegészítse a családi kasszát, és ha hibázik, vagy csak rosszul veszi a levegőt, az alkohollal jó barátságot ápoló Ivano veréssel bünteti. Delia mégis tűri a sorsát, egyrészt mert fel sem merül lehetőségként, hogy kiléphetne a kapcsolatból – a barátnője előtt azzal mentegeti a férjét, hogy kicsit tüskés ugyan, de hát megjárt szegény két háborút –, másrészt abban bízik, hogy a lányára jobb sors vár. Marcellának egy gazdagabb családból származó fiú udvarol, és ha Deliáék jó benyomást tudnak tenni a srác szüleire a közelgő családi ebéden, akkor már semmi nem állhat az eljegyzés útjában.

Cortellesi merít az olasz neorealizmus hagyományaiból, De Sica és Visconti filmjeihez hasonlóan életszagúan mutatja be, milyen lehetett Róma külvárosában, egy szuterénlakásban nyomorogni a háború után, és mindezt Delia szemszögéből, akinek többször is végigkövethetjük a napi rutinját, ahogy a házimunkát végzi, a kiskamasz fiait fegyelmezi, és a várost járva megpróbál pénzt szerezni. A Miénk lesz a holnap közben afféle feminista Családi körként, oktatófilmeket idéző precizitással azonosítja be a patriarchátus rendszerének pilléreit, például, hogy miként ismétlődnek a rossz minták a nagypapától a férjen át a fiúgyerekekig, hogy Marcella miért nem járhat iskolába (mert lány), vagy, hogy a szomszédok miként néznek félre, amikor Ivano becsukja az udvarra néző ablakot, hogy háborítatlanul állhasson neki az asszonyverésnek.

Ha mindössze ennyiből állna Cortellesi alkotása, akkor nem lenne több fontos és enyhén papírízű látleletnél, de a Miénk lesz a holnap

amennyire drámai, annyira zavarbaejtően játékos is.

Túl azon, hogy vannak fekete humorban bővelkedő jelenetek és szórakoztatóan elrajzolt mellékkarakterek is, a neorealista hangvétel néha szürreálisba csap át, például amikor a családon belüli erőszak musicalbetétként jelenik meg. Merész a zenehasználat is, Cortellesi a fekete-fehér képsorok alá néhol modern hip-hopot kever, és maga a forgatókönyv is játszik a nézői elvárásokkal. A film elején láthatjuk, hogy Delia kap egy rejtélyes levelet, de a tartalmát csak a legvégén ismerjük meg, és hiába spekulálunk azon, hogy milyen menekülési lehetőségei lehetnek a nőnek, a legtöbb cselekményszál vörös heringnek bizonyul. A rendkívül ügyesen felépített finálé pedig – a még jobban feltekert didaxis ellenére – katartikus aha-élmény is lehet azon nézők számára, akik nem a 20. századi olasz történelemből és belpolitikából doktoráltak.

Annak ellenére, hogy nyolcvan évvel ezelőtt játszódik, a Miénk lesz a holnap üzenete a mai közönséggel is rezonál, ahogy azt a jegyeladási számok is mutatják. Egy ekkora rekordnézettséghez a megfelelő ideológiai húrok pengetése azonban önmagában nem elég, szükség van arra is, hogy a nézők elhiggyék a karaktereket, és azt a világot, amiben élnek. Ez pedig leginkább Paola Cortellesi érdeme, aki

íróként, rendezőként és főszereplőként is mindent beletett élete legfontosabb filmjébe.