A Vincentnek meg kell halnia című francia filmben abba a helyzetbe kell beleélnünk magunkat, hogy mit tennénk, ha random emberek minden ok nélkül ránk támadnának. Főhősünkkel ugyanis épp ez történik. Kritika.
Stéphan Castang bemutatkozó nagyjátékfilmjében egy Vincent nevű belsőépítészt ismerünk meg, aki alapvetően elégedetten éli unalmas, békés kis életét, amikor az az abszurd dolog történik vele, hogy az irodában durván rá támad a gyakornok (konkrétan véresre veri a fejét egy laptoppal). Mindezt még el lehetne könyvelni a srác kiégésének, átmeneti kiakadásának, de másnap még egy incidens történik: újabb kollégája bántalmazza fizikailag emberünket.
S hogy a helyzet még abszurdabb legyen, nem a támadókat, hanem Vincent-t távolítják el a munkahelyéről – ez azonban sajnos nem old meg semmit, hiszen a főhős azt tapasztalja, hogy valamiért tényleg ő váltja ki mindezt a körülötte lévő emberekből (az irodai eseményeket követően vadidegenekből is).
Mikor a helyzete tarthatatlanná válik, a férfi egyrészt elvonul vidékre, másrészt megpróbálja kinyomozni, mégis mi a fene történik vele.
Mindez idáig izgalmas, de viszonylag egyszerű, fekete humorral feldobott thrillernek tűnik, de Vincent magára maradásával csakhamar borzongató pszichohorrorrá válik, majd Castangék még tovább emelik a tétet. A Vincentnek meg kell halnia (sic!) alkotói ugyanis lenyűgöző következetességgel gondolják végig, hogy mégis hová vezethet, milyen következményekkel járhat, ha adott egy ember, akire ok nélkül rátámadnak mások, sőt, konkrétan az életére törnek, hiszen a támadók nem úgy viselkednek, mint egy átlagos verekedés résztvevői, azaz egyszerűen nem állnak le.
Castang és alkotótársai gyakorlatilag azokat az elszigetelt eseteket tágítják ki és fordítják meg, amikor egyes emberekre rátör valamiféle átmeneti elmezavar, valamilyen megszállottság, és tombolni kezdenek valahol – itt ugyanis, legalábbis a főhős életében, rohamos gyorsasággal válnak megszokottá ezek az amúgy extrém esetek. Vincent-nek tehát mindenképpen védekeznie kell.
Na igen, de mi van akkor, ha olyasvalaki támadja meg,
akivel kapcsolatban nehéz elmagyaráznia a szemtanúknak, hogy jogos az önvédelem (SPOILER! például egy gyerek), vagy olyasvalaki, akivel szemben vonzalmat érez, így nem olyan könnyű visszatámadnia?
A forgatókönyv zsenialitása pedig abban rejlik, hogy mindez nagyon okosan van felépítve. Hiszen miközben az első támadásnál még mondhatjuk, hogy az incidensnek volt előzménye vagy valami halvány magyarázata (Vincent elsütött egy csúnya poént a gyakornok srác kárára), később egyre távolabb kerülünk a racionális indokoktól, és fokról fokra egyre inkább elszabadul az őrület a központi karakter körül. S mivel ő az abszolút főhőse a filmnek, végig őt követjük, vele megyünk, lehetetlen nem azonosulni vele – és (amellett, hogy az értelmetlen agresszió mindig nagyon ijesztő) ettől lesz olyan dermesztően félelmetes az egész.
Castang filmje ráadásul egy idő után szatírává tágul, hiszen a dolgok egyre inkább elharapóznak, és a jelenség csakhamar megszűnik Vincent magánügyének lenni; de a többi hasonló, szélsőséges határhelyzetet ábrázoló mozgóképes társadalomkritikához (például a 2008-as Vaksághoz vagy a közelmúltbeli Távol a világtól-hoz) képest
tényleg hatalmas találat,
hogy a néző ennyire bevonódik, mivel lehetetlenség higgadtan, eltávolítva magunktól a vásznon látottakat, adott esetben jól szórakozva a véres történéseket az abszurddal vegyítő, groteszk eseményeken, külső szemlélőnek maradni.
Stéphan Castang pedig olyan biztos kézzel vezet végig minket ezen az őrületen, mintha nem is elsőfilmes rendező lenne. Mindebben szinte egyenrangú alkotótársa a Vincent-t megformáló Karim Leklou, aki külsőleg Dany Boon kisemberségének letéteményese, és nagyon jól hozza a hétköznapi hőst, aki az extrém körülmények közepette egyszerre próbál meg önmaga maradni és alkalmazkodni az elképzelhetetlen új helyzethez. Ugyanolyan fokról fokra szeretteti meg magát velünk, ahogy a Vincentnek meg kell halnia dramaturgiája is fel van építve
Az alkotásnak persze megvan az előzménye a francia filmművészetben: elég csak François Ozon Szappanoperettjére vagy Dominik Moll fél életművére, különös tekintettel Harry csak jót akar, Lemming, illetve Mondd ki, hogy uborka! című műveire gondolni. Most azonban különösen borzongatóvá teszi a Franciaországban (lásd a rendszeres tüntetéseket) és az egész világban (lásd: háborúk) egyre jobban elharapózó erőszakhullámmal való párhuzam, és mivel hazánkban is nagyon leromlott az egész társadalom mentális állapota (vélhetően nem függetlenül a politikai közbeszéd eldurvulásától),
igazából magyar nézőként sem olyan nagyon nehéz elképzelni, hogy valaki egyszer csak váratlanul ránk támad.
Kritikánk a Mondd ki, hogy uborkáról
Hát nem vagy kíváncsi, kedves olvasó, honnan jön ez a teljesen idióta cím? Vagy arra, mi történik, ha az ember befogad a lakásába pár militáns vegetáriánus állatvédőt?
Tovább