Száguldó kerék (1922)

Abel Gance leginkább Napóleon-filmjeiről vált híressé, amiket úgy négyórás hosszban szokott elkészíteni, a Száguldó kerék című korai munkája, amelynek rendezője, forgatókönyvírója és vágója is volt egyben, teljesen más kategória, és nem csak a maga 7 és fél órás játékidejével, ami a némafilmek korszakában valószínűleg triplán számított. A film megannyi technikai és stilisztikai megoldásával is úttörővé vált – Gance az elsők között volt, aki mozgatni merte a korábban csakis rögzített helyzetben használt kamerát -, nem beszélve a meghökkentő történetről, amelynek hőse egy megszállott mozdonyvezető, aki saját leányába szerelmes. Szenvedélye előbb a szeme világát veszi el, majd elemészti az egész embert. Az eredeti, maratoni hosszúságú verziót sokáig elveszettnek hitték, bár létezett egy 4 óránál valamivel hosszabb változat, de végül csak előkerült egy archívumból, és 2019 elején bemutatták digitálisan restaurálva.

Háború és béke (1966)

King Vidor 1956-os Háború és békéje után hamar világossá vált, hogy a kissé sértett oroszok saját verziót akarnak Lev Tolsztoj világhírű nagyregényéből, és így született a Szovjetunió történetének legmonumentálisabb filmprodukciója Szergej Bondarcsuk rendezésében, aki Pierre Bezuhov szerepét is magára osztotta. A film költségeiről és a forgatás nehézségeiről rengeteg legenda terjedt világszerte – csak egyet a példa kedvéért: 40 szovjet múzeum szolgáltatta a korhű tárgyakat, fegyvereket és ruhákat, csak csákóból 11.000 darabot készítettek, és három tábornok volt katonai tanácsadó -, de a 445 perces végeredményből sejthető, hogy csak a legnagyobb hollywoodi produkciókhoz mérhető nagyságrendben áldoztak pénzt, időt és energiát e gigantikus műre. Amiben a kor olyan óriási sztárjai szerepeltek, mint Oleg Tabakov, Vyacheslav Tikhonov vagy a balerina Lyudmila Savelyeva, akire Bondarcsuk Natasa Rosztova szerepét osztotta. Bár odahaza négy részben is vetítették a filmet – bár állítólag létezett egy 500 perces verzió is -, végül egyetlen monumentális alkotásként nyerte el a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscart, és egyben lett a leghosszabb Oscar-nyertes alkotás.

Fanny és Alexander (1982)

Ingmar Bergman utolsó(nak szánt) mozifilmje némileg kivétel, mert eredetileg egy négyrészes tévésorozatnak szánták – legalábbis volt egy ilyen szándék, így az Ekdahl család története az 1900-as évek elején az első verzióban 312 perces volt, amit egyébként 24 órányi felvett anyagból raktak össze. Aztán valamiért úgy döntöttek, hogy legyen ez inkább mozifilm, és újabb gigászi munkával az egészet egy 197 perces filmmé vágták újra össze – menet közben azonban született egy öt óra és 48 perces gigaváltozat is, ami a rendező kedvence. Ez egyébként amúgy is egy emberfeletti vállalás volt, a filmet hat hónapon át forgatták, 60 „beszélő” szereppel, több mint ezer statisztával és az akkori svéd filmgyártás legnagyobb büdzséjével, ami nagyjából 6 millió dollárnak felelt meg. Érdekes módon a film jól jött ki a „megkurtításból”, mivel tengernyi egyéb elismerés mellett négy Oscar-díjat is kapott – külföldi film esetében erre a kunsztra csak a Tigris és sárkány (2000) és az Élősködők (2019) volt képes.

Sátántangó (1994)

Tarr Béla 439 perces eposza természetesen legenda, és megsüvegeljük azokat, akik az eredeti és a digitálisan felújított verziót is látták – azok előtt pedig mélyen meghajolunk, akik többször is megnézték őket. A Krasznahorkai László könyve alapján készült film főhősei mindenfajta hasznos termelésből kikapcsolt mezőgazdasági géptelepen élnek. Számukra minden feloldódott az időben, az évszakok periodikus változásában, lassan már ők maguk is az enyészet részeivé válnak. A mindent megsemmisítő elhagyatottság érzését csak egyetlenegy vágy töri meg, az egyre erősebben jelentkező menekülés vágya. Mindannyian kicsinyes terveket szőnek, természetesen egymás kárára, abban az illúzióban ringatják magukat, hogy egymás kirablásával, becsapásával saját jövőjük megoldódik. Valójában mindannyian egy Messiásra várnak, aki kivezeti őket ezekből a nyomorult hétköznapokból, megmenti őket ebből a mindent elnyelő esőzuhatagból és sártömegből, de mi van, ha a Messiás egy szélhámos.

Huszadik század (1976)

Bernardo Bertolucci történelmi drámája a maga 5 óra 17 percével monumentális történelmi tabló az olasz közelmúltról, bár nem olasz főszereplőkkel - igaz, létezik egy két részre bontott, 247 percbe sűrített változata is. A film kerettörténete 1945-ben játszódik, és a fasiszták bukásával kezdődő leszámolások kapcsán tárul elénk a századelőn együtt felnövő parasztfiú, Olmo (Gérard Depardieu) és Berlinghieri uraság (Burt Lancaster) unokája, Alfredo (Robert De Niro) egymásba fonódó életpályája. A két fiú 1918-ban, a nagy háborúból hazatérve, ahol a lövészárokban egy időre eltűntek a társadalmi különbségek, jövendőbelijeikkel együtt újra szentesítik barátságukat, Alfredo azonban cserben hagyja az ártatlanul gyerekgyilkossággal gyanúsított Olmót. Barátságuk megromlik, akárcsak Alfredo házassága, aki ráadásul hagyja szabadon garázdálkodni a szadista fasiszta intézőt, Attilát (Donald Sutherland). A kegyetlenkedő Attilával csak Olmo mer szembeszállni, ám miután fellázítja a földműveseket, menekülni kényszerül...

A kommün (Párizs, 1871) (2000)

Peter Watkins úgy emlékezett meg a porosz-francia háború alatt a francia vereségek és az uralkodó osztály tehetetlensége és korrupciója miatt kirobbant párizsi kommün eseményeiről, mintha dokumentumfilmet készítene. A dokumentumfilm és a fikció közötti határvonalakat összemosó háborús drámájában az események bemutatása mellett a munkásosztály és a XIX. századi párizsi burzsoázia képviselői állnak a különböző ideológiát képviselő tévécsatornák – a konzervatív Versailles Televízió és a radikális Kommün Televíziót kamerái elé, hogy hírt adjanak a tragikus lázadás eseményeiről, annak kirobbanása előtt és alatt. A film egy 345 perces gigantikus kísérlet nem csak a történelem megidézésére és újraértelmezésére, a média szerepének elemzésére, hanem magára a filmkészítésre is. Watkins javarészt amatőr szereplőkkel dolgozott, közülük sok észak-afrikai bevándorlóval, akik semmit sem tudtak a kommünről, és maguknak kellett utánajárniuk és felkészülniük az eseményekből.

Szépséges fiatalság (2003)

A mind hazájában, mind külföldön nagy sikert aratott filmben egy testvérpár, Nicola (Luigi Lo Cascio) és Matteo (Alessio Boni), valamint családjuk, barátaik sorsát követjük nyomon csaknem négy évtizeden keresztül. Ez így egyszerűen hangzik, de Marco Tullio Giordana filmjének fogantatása korántsem volt egyszerű. Merthogy a Szépséges fiatalság eredetileg minisorozatnak készült, kétszer is ki volt tűzve a premierje, de azt mindkétszer elnapolták, a mai napig nem lehet tudni, hogy pontosan miért, a türelmét végül elveszítő Giordana pedig úgy döntött, hátat fordít a tévének, és összevágott egy 400 perces mozifilmet – amivel aztán váratlanul nagy sikert aratott, és hazavihette Cannes-ból az Un Certain Regard szekció fődíját. A kritikusok külön kiemelték, hogy a bőséges játékidő elég teret adott a rendezőnek az apró, de fontos részletek kidolgozására is.