Tudtad, kedves olvasó, hogy ha kell, a lengyelek is tudnak olyan jó háborús filmet csinálni, mint az amerikaiak, és az oroszok is újra belejöttek a nagy honvédő háború feldolgozásába, de már kicsit másként látják a dolgokat?
Csata Szevasztopolért (2015)
Máig is rejtély, hogy miért nem oroszok csinálták meg a II. világháború legismertebb szovjet mesterlövészéről, Vaszilíj Zajcevről szóló Ellenség a kapuknált, és miért hagyták azt egy francia rendezőre, de másik nagy hősükről már ők maguk mesélnek. Csakhogy az illető nem férfi, a neve Ludmilla Pavlicsenko, egy csinos, életvidám fiatal lány, akit 1941-ben kivezényelnek a frontra a Krími-félszigeten, Szevasztopol védelmében. A lányról kiderül, hogy hihetetlen tehetsége van a puskához, és rövid kiképzés után egy női mesterlövész osztagban tizedeli a város körül egyre szorosabb ostromgyűrűt húzó németeket. Eközben megismerkedik egy katonatiszttel, akibe beleszeret, mert a szerelmi szálat nem lehetett kihagyni a különben rendkívül hiteles és izgalmas filmből. Yulia Peresild telitalálat a főszerepre, remekül áll a kezében a legendás Mosin Nagant mesterlövész, és valóban hasonlít Pavlicsenkóra, aki annak idején 309 hitelesített találatot ért el, amelyek közül 36 ellenséges mesterlövész volt.
Karbala (2015)
Ki gondolta volna, hogy az egyik legizgalmasabb iraki háborús filmet a lengyelek készítették! Az ország nem is annyira jelképes, 2600 fős kontingenssel vett részt a békefenntartásban, és volt közülük olyan, aki egész közelről tapasztalta meg, milyen is a helyi ellenállás. 2004 áprilisában ugyanis az Ashura ünnep alatt a dzsihadisták által támogatott harcosok felkelést szerveztek a lengyel stabilizációs övezetben. Az amerikai parancsnokság parancsba adta a lengyeleknek, hogy tartsák meg a városházát, a békefenntartó alakulatokkal együttműködő helyi hatóságok és rendőrség székhelyét. Kalicki százados és katonái, a világtól elvágva, a harcokkal sújtott Kerbelában, a II. világháború utáni legvéresebb harcok szereplőivé váltak, amelyben lengyel katonák vettek részt. Mindössze negyvenen, negyven bolgár katonával megerősítve, több száz felkelő által körülzárva.
Ködben (2012)
Még a régi idők filmjeiből és könyveiből megszoktuk, hogy a partizánok mindig igazi hősök voltak, akik halálmegvető bátorsággal küzdöttek az elnyomó fasisztákkal, pedig a kép ennél sokkal bonyolultabb. A rosszul felfegyverzett és kiképzett ellenállók többnyire nem voltak komoly ellenfelei a németeknek, legalábbis a háború első pár évében, az erdőben még a túlélés is komoly feladatnak bizonyult, dühüket pedig többnyire a megszállókkal együttműködő honfitársaikon töltötték ki. Csak ugye erről nem illett beszélni, de ma már lehet. Sergey Loznitsa filmjének hőse egy egyszerű vasutas, akit egy szabotázsakció után tartóztatnak le a nácik. Az igazi szabotőröket kivégzik, a vétlen férfit a felelős tiszt szabadon engedi, mindenkivel elhitetve, hogy áruló, és ezzel csapdát állít a partizánoknak, akik el is küldik két emberüket a férfi kivégzésére. A sűrű erdő mélyén azonban az árulás és a hősiesség közötti határ is eltűnik, és mindenki csapdába kerül.
They Shall Not Grow Old (2018)
Peter Jackson újra filmtörténelmet írt: a rendező több mint 600 órányi első világháború archív felvételt dolgozott fel, színezett ki, esetenként generált hozzájuk új képeket, kevert alájuk zörejek és szinkronszínészek segítségével hangot, amihez veteránokkal készült interjúkat is felhasznált. A képsorok magukért beszélnek, tényleg megelevenedik a szemünk előtt az eddig csak fekete-fehér némafilmként, egyfajta elvont illusztrációként létező nagy háború, mintha eleve így készültek volna a felvételek. Ráadásul néhány, korábban még soha nem látott, az archívumok legmélyén fellelt jelenetet is tartalmaz a világháború végének századik évfordulójára elkészített film, amelynek 3D-s vetítést is tartottak, de ami alapvetően nem került moziforgalmazásba. A címet Jackson Laurence Binyon verséből kölcsönözte, magyar fordításban: „Ők nem öregszenek”
A dicsőség arcai (2006)
Bár a német villámháború maga alá gyűrte Franciaországot, Észak-Afrikában létrejött a Szabad Francia Hadsereg, amelyben százharmincezer arab és más afrikai származású katona szolgál a trikolór alatt. Miközben ők az életüket tették föl a németek elleni harcra, sok francia csak bennszülötteknek csúfolja őket, rosszabb ellátmányt, kevesebb zsoldot kapnak és veszélyesebb bevetésre küldik őket, mint fehér társaikat. Feltárul néhány katona sorsa: a művelt Abdelkader az egyenlőségért küzd, Yassirt inkább a zsold motiválja, Said a szegénység elől menekül, míg Messaoud romantikus álmodozó, már amikor nem harcolt. A film az olasz front csatáit és véres dél-franciaországi ütközeteket mutatja be, hatására pedig a francia kormány hajlandó volt a még élő arab katonák nyugdíjához hozzájárulni. A főszerepben ott van az összes ismert arab-francia színész. Sami Bouajila, Samy Naceri, Roschdy Zem és a katonának kissé furcsa választás a félkarú komikus Jamel Debbouze, aki a teljes játékidő alatt zubbonyába rejti csonka kezét.
A tűzvonal (2002)
Néha hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy annak idején a sivatagban nem csak a németek és az angolok püfölték egymást, de ott voltak az olaszok is, sőt, ők adták a tengelyhatalmak „élőerejének” nagy részét is. Igaz, a rosszul felszerelt, kevéssé motivált és többnyire dilettánsok által vezetett olasz katonák ritkán tüntették ki magukat, de róluk is készült film, ami a vereségben is megtalálja a pozitívumokat. Mert mind az ellenség, mind a szövetséges németek által lenézett olaszok az El Alamein-i csatában is részt vettek, sőt, egy darabig állták is a sarat, majd végigcsinálták a megalázó visszavonulást is. A film legalább annyira foglalkozik az ütközetekkel, mint a bajtársiassággal és a katonák életkörülményeivel, akik vérhassal küzdenek és napi egy liter piszkos vízzel kell túlélniük a megpróbáltatásokat.
Fehér tigris (2012)
Az amerikaiak megcsinálták saját tankos filmjüket, a Haragot, de ekkor már kész volt az orosz verzió, ami nagyon különbözik Brad Pitt mozijától. Mert a Karen Shakhnazarov rendezte Fehér tigris sokkal inkább a gépekre, kint a bennük harcoló katonákra koncentrál, és van benne egy kis természetfeletti elem, ha csak picurka is. Mert a szovjet T-34-eseket tizedelő titokzatos német harckocsi, a rendszerint a ködből előbukkanó, majd eltűnő Tigris olyan, mint egy mitológia szörny, a lövegtoronyhoz erősített gránátvetőcsövektől pedig úgy néz ki, mint a régi idők teuton lovagjai. Egy emlékezetét vesztett, súlyos égési sérüléseiből hihetetlen módon felépült szovjet harckocsizó vállalkozik rá, hogy megsemmisíti a titokzatos szörnyeteget, és ez a katona „beszél” a páncélosokkal, még a kilőtt roncsokkal is, így ismeri meg a Tigris harcmodorát és gyenge pontjait. Az átlagos orosz háborús filmhez képest sokkal kevesebb pátosz és eltúlzott hősiesség szorult filmünkbe, és ez jót is tesz neki.
Az cikksorozat első két darabját ITT és ITT olvashatjátok
