Elveszett őrjárat (1934)

Sztálin imádta John Ford munkáit, de érdekes módon nem egy western volt tőle a kedvence, hanem egy háborús film. Amely története szerint Mezopotámia sivatagos területén eltéved egy brit katonai őrjárat az I. világháború alatt. Azt a tisztet, akinek a titkos küldetésről pontos szóbeli parancsa volt, az arabok megölik, emiatt kerülnek ebbe a reménytelennek tűnő helyzetbe, miközben az ellenséges mesterlövészek akcióba lépnek. Sztálin talán azért szerette annyira ezt a filmet, amely szereplői között a legismertebb Boris Karloff, mert a helyszíne szülőföldjére, a Kaukázus vidékére emlékeztette, és annyira odavolt érte, hogy elkészítette a szovjet verzióját. Ez lett a Sivatagi 13 (1937), amelynek rendezője, Mihail Romm azzal a hendikeppel dolgozott, hogy ő maga nem láthatta az eredeti filmet, a történetét csak elmesélték neki.

Hatosfogat (1939)

A Sztálin halála (2017) című szatírában van egy jelenet, ahol A diktátor kedvéért Berija, Hruscsov, Malenkov és Molotov John Ford egyik legismertebb korai westernjét nézik meg, nyilván sokadszorra, és ez történelmileg abszolút hiteles. Sztálin imádta John Wayne-t, és a háború után hatalmas csalódást jelentett neki, amikor kiderült, hogy a legendás színész mennyire nyíltan hirdeti kommunistaellenes nézeteit. Wayne szerint Sztálin ezek után meg akarta öletni – ezt Orson Wellestől hallotta, akinek Szergej Bondarcsuk mondta el -, de ő nem kért állami védelmet, hanem kedvenc kaszkadőreivel, köztük állandó dublőrével Yakima Canuttal megkeresték a KGB ügynököket, és jól elverték őket. A sztori még úgy is elég hihetetlenül hangzik, hogy tudjuk, a KGB csak 1954-ben, Sztálin halála után jött létre. Orson Welles egyébként nem bírta Wayne-t, talán ezzel akarta ráhozni a frászt.

Csattan a csók (1943)

A külföldi filmeket nem szinkronizálták Sztálinnak, állítólag azért, mert így nagyobb esély lett volna rá, hogy kiderül a nép számára, hogy, miket szokott nézni. Így jön a képbe Ivan Bolsakov, aki 1946-tól Sztálin haláláig, 1953-ig a szovjet filmművészeti miniszteri posztot töltötte be. Bolsakovot „Sztálin mozigépészének” is nevezték, és ő tolmácsolta ott a helyszínen a külföldi filmeket a diktátornak. Mivel Bolsakov nem beszélt idegen nyelveket, rendszerint bemagolta azt az anyagot, amit előkészítettek neki a fordítók, ha pedig elfelejtette a szöveget, improvizált. Többek között Bolsakov tolmácsolta a Csattan a csókot, amely egy ambiciózius és szerelmes természetű fiatal énekesnő történetét meséli el. A könnyed és feledhető film azért lett Sztálin egyik kedvence, mert a Deanna Durbin, a film főszereplőnője orosz dalokat énekel benne.

Tarzan, a majomember (1932)

Sztálin néha egész bizarr módon szeretett bele egy-egy filmbe. A legelső Johnny Weissmüller például az ún. „zsákmányfilmek” közé tartozott, amiket a szovjet csapatok a megszállt német területeken szabadítottak fel. A Tarzanból a németek állítólag 17.000 másolatot készítettek – ez túlzónak tűnik, de ha tábori filmszínházak vetítették őket, akkor lehet, hogy nem az -, az oroszok pedig köszönték szépen, és elvitték mindet. Ő maga ezt írta a filmről: „A Tarzan… egy emberről szóló film, aki a kapitalista világ borzalmai elől a dzsungelbe menekül, ahol szabadságra és boldogságra talál.” A négy Weissmüller-féle Tarzan filmet végül egyszerre mutatták be 1952-ben a Szovjetunióban, elképesztő sikert arattak, összesen 160 millióan nézték meg.

Nagyvárosi fények (1931)

Sztálin egyenesen imádta Charlie Chaplin filmjeit, állítólag valamelyik munkájának kópiáját mindig magával vitette, ha Szocsiba ment nyaralni. Mihail Romm rendező emlékirataiban felidézi, hogy Sztálin még el is sírta magát a Nagyvárosi fények vetítésén, a film utolsó jelenetén. Sztálin elsősorban Chaplin szorgalmát méltatta, mondván:

Nézzük meg, hogyan dolgoznak egyes rendezők, például Charlie Chaplin. Erről az emberről két-három évig nem hallani, de közben készülődik, tanulmányozza a részleteket. Az igazi rendezők két-három évig dolgoznak (egy filmen)...

Volt persze kivétel is, Sztálin, Hitlerhez hasonlóan betiltotta az A diktátor (1940) vetítését, nyilván attól tartva, hogy Adenoid Hynkel diktátorról a nézőknek nem csak Adolf Hitler ugrik majd be, hanem ő is. Chaplin egyébként nem volt kifejezettem rossz véleménnyel Sztálinról, azt gondolta, ő lehet az egyetlen, aki képes legyőzni Hitlert.

Volga - Volga (1938)

1938-ban mutatták be Sztálin kedvenc „hazai” filmjét. A Lyubov Orlova főszereplésével készült Volga - Volga című zenés vígjáték hősnője egy fiatal lány, aki azt szeretné, ha az egész ország megismerné faluja művészi tehetségét. A paraszti karakterek derűsek és hazafiak – a kollektivizálás borzalmaiból nem esik szó -, a lány ellenfelei, a klasszikus képzettségű zenészek a régi polgári elitet képviselik, de végül ők is eljutnak az egyik paraszt által írt hazafias dalig. Grigorij Alekszandrov filmje persze nem csak erről szól, hanem az orosz/szovjet vidék szépségéről, arról, milyen boldogan élhetnek itt az emberek, akik bátran valóra válthatják az álmaikat. Állítólag Sztálin elküldte a Volga - Volga egy példányát Franklin Rooseveltnek is, hadd tudja meg, milyen szép a szovjet élet.