A nyomozás (Efterforskningen, 2020)

Peter Madsen dán feltaláló 2017 augusztusában megölte Kim Wall svéd újságírót, akinek a holttestétől borzalmas módon szabadult meg. A megtörtént események alapján a dán Tobias Lindholm (R, Emberrablás, Egy háború, Mindhunter) rendezett hatrészes sorozatot, amelyben

„…a komor krimiben nincs érzékenyítés, sokkolás, nincs ott a pátosz és nincs hősteremtés sem. Nincsenek zseniális nyomozói megérzések, briliáns ötletek vagy sarokba szorítós nyomozói turpisságok; nincs manír, humor, kárhozat vagy feloldozás sem. Csak a munka van, amiben még igazán főnök vagy beosztott sincs, csak egyetlen nagy közös fogódzó:

menni, dolgozni kell tovább, mert nem létezik tökéletes bűntény.

(…) A (…) lassan kirajzolódó csapatdinamikában azzal nyernek külön hangsúlyokat az epizódszereplők (Pilou Asbaek mint ügyész, Laura Christensen mint nyomozónő, Henning Valin Jakobsen mint patológus, illetve Pernilla August és Rolf Lassgard mint az áldozat szülei) hogy nem eljátsszák, hanem benne élnek a szerepükben” – írta A nyomozásról a PORT.hu szerzője.

A gesztenyeember (Kastanjemanden, 2021)

Fiatal nőket öldös valaki Koppenhágában, és a gyilkos elvisz magával egy-egy végtagot, de cserében ott hagy egy kis gesztenyefigurát – szól A gesztenyeember premisszája. A hatrészes sorozat pedig jó példa arra, hogy

a skandináv krimik életciklusa a legtöbbször regényformában kezdődik, majd jön az átalakulás:

a film vagy sorozat stádium. Jelen esetben a dán Søren Sveistrup könyvéről van szó, aki saját maga lett a széria ötletgazdája és vezető írója.

„(A gesztenyeember) eleje (…) az apró nyomokról szól, arról, hogy függ össze a régi eset az újjal, és az új a még újabbakkal, mert hogy a gyilkos nyilván nem áll le,

és abban (...) briliáns a sorozat, ahogy felvezeti ezeket, ahogy új információt csöpögtet el,

és ahogy fokozza a feszültséget, miközben megkapjuk a skandináv thrillerek közkedvelt elemeit. Vagyis a múltban gyökerező bűnt, az elszámoltatást, a hatalmasok és gazdagok felelősségét és persze a viharvert nyomozót – jelen esetben nyomozópárost” – írta a sorozatról a PORT.

A Valhalla gyilkosságok (Brot, 2019)

Reykjavíkban találnak egy holttestet, aminek kivájták a szemét, majd még egyet, és még egyet. A nyomok egy minden településtől távol eső, a semmi közepén álló egykori gyerekotthonhoz, a mindössze két év után bezárt Valhallához vezetnek. Valami történt ott, valami nagyon rossz, és a gyilkosságok közvetlenül a régi szörnyűségekhez kapcsolódnak. A nyomozást a kamasz fiát egyedül nevelő Kata és a helyi rendőrfőnök barátja, egykori gyámfia, Arnar vezeti, akit Oslóból hívnak el, hogy segítsen felderíteni az ügyet.

A Valhalla gyilkosságok (amelynek eredeti címe, a ’brot’ egyszerűen erőszakot jelent) nagyon lazán megtörtént eseményeken alapul: egy javító- és nevelőintézetben elkövetett abúzus ihlette – de szerencsére a valóságban nem történt haláleset a helyszínen.

Időbevándorlók (Fremvandrerne, 2019)

Az Időbevándorlók briliáns alapötlete szerint Norvégia (és az egész világ) alternatív valóságában a fejlett országoknak nem más országokból érkező bevándorlókkal kell szembesülniük. A migrációs hullám nem várt helyről, pontosabban időből: a múltból érkezik. Váratlanul ugyanis világszerte a kőkorszakból, a viking korból és a XIX. század végéről származó emberek bukkannak fel az óceánokban, tengerekben egy fényvillanás kíséretében. A közparkokban így például folyamatosan ősemberek csöveznek, de vannak itt viking nyomozónők és XIX. századi jövevények is.

Habár ez a high concept eléggé elviszi a két évadot megért sorozatot, azért ne feledkezzünk meg róla, hogy amellett, hogy társadalmi szatíra, az Időbevándorlók krimi is, hiszen minden évadban egy-egy nyomozást követünk végig – és a mű bűnügyi szériaként is remekül működik. A szatíra vonulat miatt azonban

a sorozatnak lényegesen más a hangulata,

mint a többi skandináv bűnfilmes alkotásnak: kevésbé nyomasztó, és sokkal több benne a humor; ám attól még természetesen itt a helye a legjobbak között.

A 64-es betegnapló (Journal 64, 2018)

Egy belvárosi lakás felújítása során egy befalazott titkos szobában három mumifikálódott holttestet találnak. Hamarosan kiderül, hogy az áldozatokat mind köti valami a Sprogø szigetén egykor működött, a hatvanas években bezárt hírhedt kórházhoz, ahol annak idején valamilyen okból deviánsnak mondott fiatal nőket kezeltek – vagy kísérleteztek rajtuk. A Nyomtalanul (2013), a Fácángyilkosok (2014) és a Palackposta (2016) után a Q-ügyosztály régi felderítetlen ügyekre szakosodott alagsori nyomozópárosa, a mizantróp Carl Mørck és a barátságos Assad pályafutásuk legnehezebb ügyével találják magukat szembe.

A Jussi Adler-Olsen regénysorozata alapján készült negyedik adaptáció kritikusunk szerint torkon ragad és üt. „(A 64-es betegnapló)

mindent hoz, ami egy klasszikus skandináv krimihez kell.

Van leharcolt nyomozó, a múlt sötét árnyai, a jelen társadalmi kérdései, nők elleni erőszak és eltorzult családi szál. És igen, ezek már a kezdetekben is sablonok, rosszabb esetben klisék voltak, de ha valaki jól tudja használni őket, akkor remekül működnek.”

A bűnös (Den skyldige, 2018)

A készenléti diszpécser, egy felfüggesztett rendőr, Asger Holm egy nő segélyhívását fogadja, akiről hamarosan kiderül, hogy elrabolták. Amikor a hívás hirtelen megszakad, elkezdődik a hajsza az emberrabló után. A hívás az egyetlen nyom, amin elindulhat a hatóság, a diszpécser pedig személyes küldetésének tekinti, hogy az ügy végére járjon. A férfi a veszélyben lévő nő kiszabadításáért versenyt fut az idővel, de hamarosan rájön, hogy egy sokkal súlyosabb bűncselekmény áll az ügy hátterében.

„(Gustav Möller) elsőfilmes dán rendezőnek összejött az, ami egy sor hollywoodi öreg szakmabelinek húsz évben legfeljebb egyszer: akciójelenetek, fegyverek és statiszták serege nélkül elképesztő izgalmat varázsolni a vászonra” – írta A bűnösről a PORT.hu kritikusa. Hiszen annak ellenére, hogy csak egyetlen helyszínünk és egyetlen szereplőnk van, a mű izgalmasabb, mint a legtöbb akciófilm. Az alkotás trükkje, hogy csak félig mutat meg mindent, csak a sötét diszpécserszobában ülő rendőrt látjuk, minden mást nekünk kell elképzelni – és ez az az egyszerű, de nagyszerű fogás, amit A bűnös amerikai remake-jében nem sikerült megvalósítani.

Hajtóvadászat (Marko effekten, 2021)

Egy 14 éves utcakölyköt tartóztat le a dán határőrség egy eltűnt személy útlevelének birtoklása miatt. A rendőrség Q-ügyosztálya és Carl Mørck felügyelő kapja a feladatot, hogy megtalálja a kapcsolatot az eltűnt köztisztviselő és a tinédzser között. A helyzetet nehezíti, hogy az útlevél birtokosát közvetlenül eltűnése előtt pedofíliával vádolták meg, majd az ügyét szokatlan gyorsasággal lezárták. A csendes, traumatizált fiú azonban nem hajlandó beszélni a rendőrségen, miközben menekülnie kell a banda elől is, akiktől elszökött, hogy új életet kezdjen. Mørck felügyelő egyszerre szeretne a végére járni a titokzatos eltűnésnek, és segíteni a bajba jutott fiúnak.

A Q-ügyosztály filmek ötödik, egyelőre utolsó darabja bemutatásakor hatalmas felháborodást keltett, hogy az alkotók – mivel új stúdióhoz kerültek a jogok – lecserélték a teljes szereplőgárdát, és Nikolaj Lie Kaas, illetve Fares Fares helyett ezúttal Ulrich Thomsen és Zaki Youssef formálják meg a nyomozókat. Az ily módon rebootként működő Hajtóvadászat azonban az eredeti Adler-Olsen-regényeket is ismerő kritikusunk szerint

sokkal jobban megidézi a könyveket, és a korábbi hollywoodias feldolgozások helyett realistább, komorabb és lélektanilag is hitelesebb lett.