Az éppen aktuálisan hájpolt filmek és sorozatok között rendre olyan ínyencségek is megbújnak, amelyek kevesebb figyelmet kapnak, noha jóval többet érdemelnének, hiszen minőségben sokszor lazán kenterbe verik a csapból is folyó pillanatnyi közönségkedvenceket. Ilyen a Netflixre néhány hete felkerült Strappare lungo i bordi, azaz A pontozott vonal mentén című olasz rajzfilmsorozat. 

Az alkotó, Zerocalcare (polgári nevén Michele Rech) Olaszország legismertebb és legsikeresebb kortárs képregényese, kötetei rendre százezer példány felett kelnek el – számoljunk egy picit: ha csupán a puszta számokat nézzük, félretéve a demográfiai adatokat, Olaszország lakossága hatszorosa Magyarországnál, ami azt jelenti, hogy nálunk 16-17 ezer példány lenne az ottani százezres. Itthon néhány maroknyi könyv éri el ezt a példányszámot: klasszikusok, rendkívül felkapott szerzők, bulvárcelebek kötetei, a legtöbb könyv ennek mindössze a töredékét éri el és az egy- kétezres példányszám már sikernek számít (valószínűleg ezért is számít üzleti titoknak egy-egy könyv példányszáma, mert túl szomorú számok lennének), a képregények pedig, jórészt még mindig a irodalmi adaptációs, eltorzult hagyománynak köszönhetően még ennél is alacsonyabb példányban kelnek el, egy meglehetősen zárt közösségen belül. 

Zerocalcare művei abban is különlegesek, hogy nem pusztán a képregényszeretőket szólítja meg, ugyanis ő irodalmat ír – és mit ad Isten – rajzol. Rajongótábora óriási, egy-egy dedikálására tömegek gyűlnek össze. Népszerűségének titka igen egyszerű: a fickó egy zseni. Érzékenyen ábrázolja a késő harmincas, azaz saját korosztályát, annak is azt a meglehetősen nagy hányadát, amelyikben sokan még mindig nem foglalták el a helyüket a világban: se család, se gyerek, se hiteltörlesztés, félig-meddig még megmaradtak gyereknek, és életüknek fontosabb része a Star Wars, mint az, hogyan teremti elő a pénzt a villanyszámlára. Nyilván sokan élből lelúzereznék ezeket az embereket, pedig sokan vannak (vagyunk), akik kényelmetlenül érzik (érezzük) magunkat ebben a túlbonyolított világban. Zerocalcare művei azonban jóval többet nyújtanak e generáció ábrázolásánál: elképesztő humorral mutatja be a modern ember tipikus szorongásait, ugyanakkor, miután azt hinnénk, hogy pusztán szellemesen elviccelődik, aljas módon arcon vágja olvasóit valami sokkoló fordulattal, és megmutatja, hogy a szív és a lélek nagy ismerője, a poénok mögött komoly emberi tragédiák bújnak meg.

Édes-bús, sírva röhögős, röhögve sírós történeteket mesél, főszereplőnek pedig mindig saját rajzolt alteregóját teszi meg.

Egy egyszerű srácot, akinek az élete tele van kihagyott lehetőségekkel, aki csak a popkultúrába kapaszkodva érzi, hogy tartozik valahová, és megpróbálja feltalálni magát a világban, továbbá igyekszik túlélni sorozatos rossz döntéseit. A rajzfilm címe is erre utal, hiszen marhára nehéz a társadalmi elvárások szerint nekünk kijelölt helyet elfoglalni, de ez akár még a szűkebb környezetünk elvárásaira is igaz lehet.

Ahogy képregényeiben, Zerocalcare a rajzfilmben is tökéletesen kihasználja a formátum adta lehetőségeket: mivel egy teljesen szubjektív műről van szó, hiszen a saját szemével láttat mindent, minden szereplőt maga Zerocalcare szólaltat meg, kivéve a cinikus és pimasz óriástatut, aki a lelkismeretét jeleníti meg. Óriási bravúr például, hogy a sorozat egyik kulcsszereplőjének, Alice-nak robothangja van, egyszerűen azért, mert Zero nem emlékszik a hangjára.

A pontozott vonal mentén egy igazi kincs, olyan, amiben magunkra ismerhetünk, viccet űzhetünk saját gyengeségeinkből és hibáinkból, ugyanakkor egy érzelmi hullámvasút – a hatodik rész végeztével garantáltan velünk még marad egy darabig, mert egyenesen a lelkünkbe markol, de ennél többet galádság lenne elárulni.

Teljesen véletlenül a rajzfilm bemutatója előtt Zerocalcare képregényben is bemutatkozott a magyar olvasóknak: Un polpo alla gola című kötete Torokszorítósdi címmel jelent meg, és a kiadó ígérete szerint jövőre két kötete is érkezik. Akinek tetszett a rajzfilmsorozat (és nem létezik, hogy ne tetszene), annak érdemes a képregényekkel is megismerkednie, hiszen, amint fentebb írtam:

ez a csávó egy zseni.

Végül pedig álljon itt a főcímzene, ami rögvest megalapozza a sorozat hangulatát (egyébként az egész soundtrack zseniális):

Beköltözött a magas kultúra a SZESSÖN próbatermébe. Nyáry Krisztián író, irodalomtörténész mesélt a zenélés és az írás kapcsolatáról, hogy például Tinódi Lantos Sebestyén volt az első magyar slammer. Végül megpróbálkozott minden idők egyik legvitatottabb dobosának dobtémájával is.