A streamelős óriásnál külön kategóriát képviselnek az ún. true crime dokumentumfilmjeik – s miközben egy-egy véres gyilkosság körüljárása vagy épp néhány szórakoztató pszichopatáról készült bulvárdoku nyilván nagyobbat szól, szerencsére olyan,

másképpen izgalmas bűnügyeket is feltárnak,

amelyek a primer izgalom helyett társadalmi kérdéseket illetően tartogatnak relevanciát és revelációt egyaránt.

Az amerikai történelem eddigi legnagyobb felvételicsalás-sorozata, amit 2019-ben göngyölítettek fel, nálunk is nagy port kavart, mivel számos távoli üzletember mellett érintett volt benne nemcsak Lori Loughlin, a Bír-lak című sorozat színésznője, de az Oscar-jelölt Felicity Huffman is, aki Született feleségek című szappanoperája miatt hazánkban is népszerűnek számít, olyan szerepválasztásaival pedig, mint a Transamerica transznemű főhőse, eddig kifejezetten szimpatikus is volt.

Híreink között mi is sokat foglalkoztunk a felháborító esettel, így tudni lehet, hogy az FBI nyomozása alapján mintegy 50 szülő volt érintett a csalássorozatban, ami 2011 óta folyt, és végül harmincegynéhány érintettet sikerült vád alá helyezni és elítéltetni (igen, Huffmant is). Aki mégsem hallott volna az esetről, teljes mélységében itt olvashat róla, dióhéjban pedig annyi történt, hogy egy Rick Singer nevű férfi kiépített egy olyan hálózatot, amelynek segítségével a legjobb amerikai egyetemekre juttatta be (nyilván teljesen jogszerűtlenül) a hozzá fordulók gyerekeit, fejenként több tízezer dollártól több százezer dollárig terjedő összegekért cserébe.

Aki látott már néhány amerikai filmet, tisztában van vele, hogy egy olyan átlagamerikainak, aki szeretné, hogy a gyereke főiskolára járjon, körülbelül a gyerek megszületésétől kezdve erre kell gyűjtenie (hiszen nincs ingyenes felsőoktatás, az ösztöndíjak pedig csak kevesek számára elérhetőek). A másik oldalról pedig: egy diáknak, ha azt akarja, hogy felvegyék egy jó nevű egyetemre, körülbelül onnan kezdve, hogy elkezdi a középiskolát (azaz már 14 éves korától) folyamatosan tanulnia kell, hogy egyáltalán bejusson arra a helyre, amiért majd a szülei vagyonokat fizetnek.

Az Amerika legnagyobb felvételi botránya című doku megerősíti mindezt, de azért tovább árnyalja a képet. Az alkotók megszólaltatnak ugyanis több szakértőt, akik a felsőoktatásban tevékenykednek, és a filmben elmondják, hogy valóban ez ma a helyzet – csakhogy ezt mesterségesen alakították ki és gerjesztik folyamatosan maguk az egyetemek. Az egyik szakértő elmondja, hogy az Egyesült Államokban nagyjából 3 ezer felsőoktatási intézmény van – a legtöbben mégis körülbelül ugyanarra a tucatnyi elit egyetemre akarnak bejutni. Holott máshol is részesülhetnének ugyanolyan magas szintű oktatásban, csakhogy egy Stanford, egy UCLA vagy egy Yale neve sokkal jobban cseng.

Az elit egyetemek rangsoráról minden évben megjelenik egy kiadvány: ami nem az oktatás színvonala alapján listázza az iskolákat, hanem az alapján, hogy mennyire nehéz bekerülni hozzájuk – a „legjobb” iskolák pedig minden évben egyre kevesebb diákot vesznek fel. Szóval

bekerülni egy Stanfordra, egy UCLA-re vagy egy Yale-re hatalmas presztízst jelent

– na nem a diákoknak (hiszen az ő jövőjükre valójában nem sok hatással lesz, hogy hol diplomáznak), hanem a szüleiknek.

Az amerikai felsőoktatás további ellentmondásossága, hogy mivel nem állami intézményekről van szó, saját maguknak kell fenntartani magukat, így kialakult egy olyan rendszer, ami lehetőséget ad rá, hogy ha egy jelentkező családja hatalmas összeggel (több tízmillió dollárról beszélünk) támogatja az egyetemet, akkor kedvezőbben fogják elbírálni a jelentkezését (értsd: akkor is felvesznek, ha az eredményeid alapján erre nem lennél jogosult, magyarul bárhova bevásárolhatod magad). És akkor ott van még a sportösztöndíjak hagyománya, ami szintén a pénzről szól, mivel egy-egy egyetemi csapat óriási gazdasági értéket képvisel, így ha tehetséges sportoló vagy, nem számít a tanulmányi eredményed, akkor is bekerülhetsz a legjobb intézményekbe.

Ezeket a disszonanciákat használta ki Rick Singer, az egykori kosáredző, aki felsőoktatási tanácsadóként aposztrofálta magát; hiszen Amerikában

Ez egy teljesen legális szakma (a filmben meg is szólaltatnak több, szabályosan tevékenykedő felsőoktatási tanácsadót is), de Singer elkezdte meglehetősen kreatívan értelmezni a munkaköri leírását.

Ahelyett (pontosabban azután, hiszen egy darabig ő is jogszerűen működött), hogy tanácsokkal, tippekkel segítette volna az ügyfeleit, és utánajárt volna, melyik egyetemnél van a legtöbb esélyük, elkezdte manipulálni a gazdag szülőket: elhitette velük, hogy a gyereküknek semmi esélyük bekerülni az általuk kinézett főiskolára (ez például Felicity Huffmanék esetében konkrétan nem volt igaz: pontszámai alapján a lánya akkor is bekerülhetett volna arra az egyetemre, ahova akart, ha nem csalnak), kivéve, ha igénybe veszik az általa kínált „kiskapu”-t.

A szabályos bejutás (amikor valakit az érdemei miatt vesznek fel) és a „hátsó kapu” (amikor valaki bevásárolja magát) mellé ezt a módszert maga Singer találta ki, és az volt a lényege, hogy az edzők és a felvételi bizottsági tagok lefizetésével elhitetik az egyetemmel, hogy az illető jelentkező tehetséges diáksportoló, ezért biztosítanak a számára egy helyet jövőre, cserébe, hogy majd játszik az iskola valamely sportcsapatában.

így vakon megbíztak az edzők ajánlásában, és egyáltalán nem jártak utána, hogy valóban ösztöndíjra érdemes diáksportolókról van-e szó, vagy csak valakiről, aki egy délután felrakott magára egy úszósapkát, fogott egy vízilabdát, majd a kerti medencéjükben pózolt egyet néhány fotó kedvéért, amit az apja készített róla.

A férfi másik módszere az volt, hogy beszervezett egy egykori tanárt, aki utóbb az írásbeli felvételiken tevékenykedett felügyelőként, és elintézte, hogy az ügyfelei gyerekei nála írják a tesztet – majd miután a gyerek végzett a kitöltéssel, az illető átnézte és átjavította a megoldásokat, hogy mindenképpen meglegyen a kellő pontszám. Ebben az esetben a szülőnek be sem kellett avatnia a gyereket a dologba, az egész a háta mögött zajlott, így úgy tették bűntárssá szerencsétleneket, hogy fogalmuk sem volt róla – arról nem beszélve, hogy az érintettek még annyira sem bíztak a saját gyerekükben, hogy megszavazzák neki, hogy ha évek óta erre készül, lehetséges, hogy magától is meg tudta volna írni a tesztet (ez történt Felicity Huffman esetében is.)

És olyan, köztiszteletben álló emberekről beszélünk, akik más esetben minden bizonnyal mélyen elítélik a csalást, és ők maguk sem követnének el soha semmiféle visszaélést – kivéve, ha a gyerekükről van szó, mert akkor bármit feláldoznak, vakon, és

teljesen abszurd dolgokba is belemennek, mindenféle józanság nélkül.

Saját magukat legalábbis nyilván így győzték meg a szóban forgó csalók, hogy mindezt a gyerekükért teszik, de az eddigiekből talán már nyilvánvaló, hogy valójában saját maguk miatt tették.

Rick Singer leleplezése pedig kifejezetten izgalmasan és filmre kívánkozóan történt: az FBI egy nagyszabású, Operation Varsity Blues fedőnevű akció keretében buktatta le (a Varsity Blues egyébként egy iskolai focicsapat berkeiben játszódó, James Van Der Beek és Jon Voight főszereplésével készült 1999-es film, magyarul Prérifarkas blues címmel mutatták be). Hónapokon át megfigyelték és lehallgatták a telefonbeszélgetéseit, együttműködő tanúkat szerveztek be, majd amikor Singert elkapták, őt is beszervezték, hogy lebuktassa a vele kapcsolatban álló szülőket. Az Amerika legnagyobb felvételi botránya legpopulárisabb húzása, hogy

Rick Singert ezekben a képsorokban nem kisebb név játssza, mint Matthew Modine, az Acéllövedék, a Rövidre vágva, A sötét lovag: Felemelkedés sztárja, akit legutóbb a Stranger Thingsben láthattunk, és akinek a hasonlóság kedvéért szürkésre festették és roppant idétlenre vágták a frizuráját – és bármilyen nevetségesen is hangzik mindez, a filmben szerencsére egyáltalán nem az. Ezeknek a dramatizált jeleneteknek nyilván az a céljuk, hogy minél érdekesebbé tegyék a filmet az átlagnézők szemében, akik nem biztos, hogy leülnének megnézni egy „rendes” dokumentumfilmet, de ennek dacára szerencsére semmi probléma nincs velük, és az Amerika legnagyobb felvételi botránya ettől még nem lett olyan bombasztikus bulvárdoku, mint például a Tiger King.

Dramatizált képsorból ugyan elég sok jutott a műbe, de a másik oldalon szerencsére ott vannak a már említett szakértő megszólalók, akik nemcsak érvényes kérdéseket vetnek fel, de időnként már-már morálfilozófiai fejtegetésekbe is bocsátkoznak (felvetődik ugyanis, hogy ezeket a csalásokat kizárólag gazdag emberek követték el, mert egy szegényebb szülő nem tudta volna kifizetni ezeket az összegeket Singernek, és hogy vajon a társadalmi státuszuk miatt gondolták-e azt, hogy joguk van elkövetni a bűntényt, illetve vajon elkövették-e volna akkor is, ha szegények…), és ott van egy mélyen emberi, felkavaró történet, amit Rick Singer egyik, a filmben is megszólaló „bűntársának” köszönhetünk.

John Vandemoert, a Stanford vitorláscsapatának edzőjét Singer megpróbálta lefizetni és beszervezni, de a férfi nemet mondott, amikor a figyelmébe ajánlottak egy gazdag lányt, aki mindenképpen a Stanfordra akart járni, és vitorlázott, de az edző szerint nem volt elég tehetséges.

mivel a csapat (nem fontos és látványos sportról lévén szó) kizárólag a nagylelkű adományokból maradhatott fenn.

Ezt követően Singer folyamatosan küldött rendszeres adományokat a férfi csapatának, ő pedig rendre megnézte a figyelmébe ajánlott sportolókat, de (a többi érintett edzőtől és sportigazgatótól eltérően) sosem élt vissza a hatalmával, és sosem juttatott be olyat, aki nem érdemelte meg – mindez vélhetően az ő háta mögött történt, viszont hatalmas pechjére az Operation Varsity Blues akcióban ő is a lehallgatottak között volt, és elég félreérthető válaszokat adott Singernek (a tárgyaláson viszont a bíró is úgy látta, hogy ő a legkevésbé érintett, ráadásul a kapott pénzből egy centet sem költött magára, mindenből a csapat és a Stanford részesült, ezért szerencsére csak felfüggesztett börtönbüntetést és pénzbírságot kapott).

Lehet, hogy az Amerika legnagyobb felvételi botrányában kicsit túltengenek a népszerű elemek, és lehetett volna hosszabb szakértői megszólalásokat, hosszasabb elemzéseket bevágni az izgalmi faktort felturbózó nyomozós jelenetek helyett, de igazából

ebben a formában is teljesen korrekt,

és érdemes bizalmat szavazni neki arra az 1 óra 40 percre, amíg tart, hogy tüzetesebben is megismerjünk belőle valamit, amiről csak hisszük, hogy mindent tudunk róla.