Muszáj a definícióval indítani a cikket, hiszen pornót és Pornhubot senki nem néz. Hogy ennek ellenére miért tartoznak a pornósite-ok a legforgalmasabb internetes oldalak közé, és miért nem halt még éhen az összes pornóból élő színművész, az olyan rejtély, amit Muldernek és Scullynak kellene kinyomoznia. Ugyanígy értetlenül állhatunk majd az előtt is, ha trendingelni kezd a Netflixen a Tetőpont: A Pornhub története című film, miközben a nagyközönség – ha nem true crime-ról vagy szélhámossztoriról van szó – úgy irtózik a dokumentumfilmektől, mint egyszeri politikus a vagyonnyilatkozattól.

Valójában nem ez az első témába vágó film a platformon, készült már portréfilm Rocco Siffrediről (Rocco) és Sunny Leonéról (Mostly Sunny), az amatőr pornó világáról (Hot Girls Wanted) vagy a közösségi média hatásáról a műfajra (Hot Girls Wanted: Turned On), de bőven lenne még mit kitárgyalni. A Pornhub kapcsán megszólalhatnának például azok a felhasználók, akik teljesen rá vannak függve az oldalra, miközben szexológusok ecsetelnék, milyen veszélyei vannak a túlzott pornófüggőségnek. Kiderülhetne az is, pontosan mennyire jövedelmező ez az iparág, hogyan tudnak egymás mellett létezni az ingyenes videómegosztók a tartalmaikat pénzért kínáló oldalakkal, és mennyivel jobb / rosszabb ilyen körülmények közt mozgóképes szexszel keresni a betevőt. Suzanne Hillinger rendező körbejárhatná azt is, hogy milyen tartalmak a legnépszerűbbek az oldalon, és mit árul el mindez a fogyasztókról.

A Tetőpont: A Pornhub története nem az a film, amiből mindez kiderül, az alkotók egy sokkal kisebb fókuszt választottak. A Wikipediáról is megtudható alapokat persze összefoglalják, kezdve onnan, hogy miként került a 2007-ben elindított oldal a MindGeek nevű vállalat tulajdonába (övék egyebek közt a Brazzers, a RedTube és a YouPorn is), és milyen körülmények közt működtetik (a székhely egy átlagosnál is unalmasabb és szürkébb irodaház Montrealban), vagy hogy minek köszönhetően vált márkanévvé és az online pornó szinonimájává. (Röviden: ügyes marketingstratégia – hirdetések a Time Square-en, az éves statisztikák sajtószemlére bocsátása, pornósztárok felkérése nagykövetnek, jótékonykodások, mellrákmegelőző kampányok.)

Hillinger rendező mindezek helyett a Pornhub legnagyobb botrányára koncentrál, amely majdnem a végállomást jelentette az oldal számára. 2020 decemberében a The New York Times Pulitzer-díjas újságírója, Nicholas Kristof véleménycikket jelentetett meg, amelyben azt írta, hogy a Pornhub "pénzzé teszi a gyermekek elleni nemi erőszakot, a bosszúpornográfiát, a nők zuhanyzásáról készült rejtettkamerás videókat, a rasszista és nőgyűlölő tartalmakat". Az oldalt már korábban is támadták a különféle gyermek- és nőjogi szervezetek az illegális tartalmaik miatt, Laila Mickelwait aktivista pedig több mint egymillió aláírást gyűjtött össze a Pornhub bezárása mellett. A cikk megjelenése után viszont felgyorsultak az események, a Mastercard és a Visa letiltotta a kártyáik használatát az oldalon, és a kanadai parlament illetékes bizottsága is vizsgálódni kezdett. Meghallgattak több áldozatot, például azt a 14 éves lányt is, aki csak úgy tudta elérni, hogy a megerőszakolásáról készített videót vegyék le, hogy a saját anyjának adta ki magát. A cég vezetősége válaszul úgy döntött, a jövőben csak ellenőrzött felhasználók tölthetnek fel videókat az oldalra, és töröltek minden olyan anyagot, amely nem verifikált forrásból származott, amivel 13 millióról 4 millióra csökkent az elérhető videók száma.

A filmben megszólal többek közt a Pornhub egy korábbi, szövegíróként dolgozó munkatársa, és egy egykori moderátor is, akik megerősítik, hogy a cég korántsem tett meg mindent azért, hogy az illegális tartalmak ne kerüljenek fel az oldalra. A ciprusi központban mindössze 30 moderátort dolgoztatnak – ők egyben a Redtube, YouPorn, Xtube és Tube8 tartalmait is szemlézik –, nekik kell napi 8 órában fejenként minimum 700-1200 videót átnézniük, de így sem tudják tartani a tempót. Csak összehasonlításképpen: amíg a napi 130 millió látogatót fogadó Pornhub tartalmait pár tucat ember fésüli át, addig a Facebook 15 ezer moderátort foglalkoztat. A fő állásban pornót néző munkatársaknak ráadásul az eszközeik sincsenek meg arra, hogy eldöntsék, ki szexszel szabad akaratából, és ki erőszak áldozata, vagy pontosan hány éves az adott videó szereplője, így csak tippelni tudnak.

Ennyi anyagból már össze lehetne dobni egy mozgóképes vádiratot, de a történetben van egy csavar:

amennyire elítéli a Netflix filmje a Pornhub profitéhségből elkövetett mulasztásait, annyira szexpozitív is.

A vállalatot támadó aktivisták egy része, köztük a leghangosabb Laila Mickelwait, nemcsak a gyerekpornográfiát és a szexkereskedelmet ítélik el, de keresztény alapállásból a legális pornót, a melegházasságot és a szexuális szabadosságot is ellenzik. A Netflix filmje ezzel szemben bemutatja azoknak a szexmunkásoknak a nézőpontját is, akik szabad akaratukból döntöttek úgy, hogy a Pornhub fizetős részlegére videókat gyártanak, és akik nem érdemlik meg, hogy megfosszák őket a megélhetésüktől a legális és az illegális tartalmak összemosásával. Hillinger filmje a pornográfia morális megítélésével kapcsolatban nem akar állást foglalni, az viszont elhangzik az egyik pornóipari szereplő szájából, hogy a pornó betiltása már csak azért sem jó ötlet, mert az végső soron a szólásszabadságot érintő kérdés.

A Tetőpont: A Pornhub története így aztán nem fogja kielégíteni azokat, akik egy dühödt kirohanást reméltek tőle az egész iparág ellen, de azokat sem, akik botrányos képsorokra számítottak. Akinek viszont az objektív megközelítés és a tárgyilagosság a fétise, és hisz abban, hogy semmi sem fekete-fehér, az nem fog csalódni.