Meg az időhurkot. Merthogy fekete hősünk nap mint nap megéli, hogy megöli egy fehér zsaru, és akármit is csinál, mindig ő lesz az áldozat.
A rövidfilm sosem volt az Oscar-verseny legizgalmasabb eleme – más kérdés, hogy a nagyrészt mozik nélkül töltött egy év után mennyire volt izgalmas maga az Oscar-verseny -, most viszont a Netflixnek hála abban a kényelmes helyzetben vagyunk, hogy lecsekkolhatjuk, jól döntött-e az Akadémia, amikor az idei Oscart a Két távoli idegen című kisjátékfilmnek ítélte. Ami a maga 35 percével nem is annyira rövid.
Az Oscar-nyertes kisfilm hőse egy fekete srác (Joey Bada$$), aki egy jól sikerült egyéjszakás kaland után csak haza akar menni a kutyájához, ám ahogy kilép az utcára, egy kötekedő fehér rendőrbe botlik, szó szót követ, előkerül két másik zsaru is, a fiút a földre viszik, és a fojtófogás miatt meg is hal. Pont úgy, ha valakinek nem esett volna le a tantusz, ahogy George Floyd is meghalt, bár az egy kicsit durvábban nézett ki, de ennyire nem akart minket sokkolni a Travon Free és Martin Desmond Roe rendezőpáros. Aztán hősünk újra felébred a lány (Zaria) mellett, újra elindul, és megint meghal, majd újra és újra próbálkozik, minden trükköt bevet, még a zsaruval (Andrew Howard - Csúcshatás) is megpróbál összehaverkodni, csak hogy túlélhesse a napot, és kiderül, hogy ők ketten egész jól el is tudnak beszélgetni.
Én abszolút értem, miről szól ez a film, és azt is értem, hogy miért jó ide az időhurok. Azt hivatott bizonyítani, hogy az afro-amerikai lakosság ezeket a sérelmeket napról napra elszenvedi, ha megússza az egyik napot, akkor is megölhetik a következőn, ha otthon marad, akkor is meghalhat, mert a zsaruk rossz címen ütnek rajta, és semmi okom kételkedni abban, hogy ez egy valós és húsbavágó probléma, még a Black Lives Matter mozgalom után is. Értem, hogy a készítőkben, különösen a forgatókönyvet is jegyző Travon Freeben buzog az indulat, és bőven van mondanivalója, de ez nem mindig jó, el is mondjuk, miért. Merthogy nem szólhat minden képkocka az üzenetről, és ha mégis, azt sosem szabad ennyire direktben tolni, merthogy itt minden képkocka azt üzeni, itt igazságtalanság történik.
A film a srác, Carter lakásának képeivel indít, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy megüzenik nekünk, itt egy jól szituált, művelt fekete srácról van szó, nem egy bűnözőről vagy senkiháziról, hiszen James Baldwint olvas és szépen rajzol, meg fajtiszta kutyája van. Aztán látjuk Cartert felébredni a lány mellett, kicsit csevegnek, alakul valami, a csajnak is szép lakása van, jól ellenének együtt, ha hagynák – de nem hagyják. Az utcán ugyanis lapul a legkisebb ürügyre várva a rendőr, aki minden rasszista zsaru kvintesszenciája, a feje kopaszra van borotválva, és még aranyfoga is van, hogy tudjuk, kivel állunk szemben. A srácnak pedig, aki egyébként simán beülhetne egy taxiba, senki nem segít, bár az ázsiai zöldséges néni kiabál, hogy hagyják, majd filmre veszi az egészet. Aztán Carter megpróbál józanul, érveket felhozva párbeszédet kialakítani, hogy a végén kapjunk egy csattanót, ami az egészet átírja, és nyilván nem spoilerezünk, de abban is van egy jó nagy üzenet.
A Két távoli idegen, amely egy Tupac Shakur számból kölcsönözte a címét, profin összerakott darab, ami talán túl jól is néz ki ahhoz képest, hogy társadalmi igazságtalansággal foglalkozik – de ez is egy üzenet, hiába viszed sokra, akkor is bánthatnak -, ami teljesen jól van felépítve, jól bánik az időhurok kissé elhasznált eszközével, csak ugye mindent felülír az, amiről szól. Itt olyannyira nem bíznak semmit a véletlenre – vagy a nézői fantáziára -, hogy a lelőtt Carter vére Afrika alakú tócsába gyűlik össze, hogy a légifelvételen egy háztetőn George Floyd neve virít. És ez kicsit elrontja a mókát – viszont gyaníthatóan ezzel jött össze az Oscar, amit a készítők egyszer korábban már majdnem elhoztak - Martin Desmond Roe Buzkashi Boys című rövidfilmjét már 2013-ban Oscarra jelölték. Most összejött a dolog.
Értékelés: 6/10
