Bill Burr úgy néz ki, mint egy lerobbant bostoni kocsma törzsvendége, a pultot támasztva, maximális hangerővel oszt ki mindenkit, aki él és mozog. Burr, a világhíres stand-up komikus igyekszik is megfelelni ennek a képnek, csak a verbális kirohanásait nem tucatnyi kocsmatölteléknek címezi, hanem többezres arénáknak – szeptember elején a Budapesti Kongresszusi Központot is megtöltötte. Esetében a színpadi perszóna nem teljesen az írói fantázia terméke, Burr a magánéletében sem a Woody Allen-i értelemben vett bölcsész típus, és az interjúiban sem szokott finomkodni. Ami eszébe jut, azt általában kimondja, ügyelve arra, hogy azért határon maradjon, és inkább a „szerethetően zsörtölődő kisember”, mintsem a „kiállhatatlan bunkó” kategóriába skatulyázzák be. Fellépései egy védőháló nélküli artistamutatványra hasonlítanak, bedob egy provokatív nyitómondatot (például: „Tudjátok, mi a vicces a szexuális bántalmazásban?”), hogy aztán mesteri módon újra maga mellé állítsa a felháborodni készülő közönséget.

Állítólag az sem csak a színészi tehetségének köszönhető, hogy a színpadon és azon kívül is állandóan dühösnek tűnik, mert a stand-up előadásaiban is felhozta már ezt a problémát, és pár éve terápiás segítséget is igénybe vett. Mindebből az estjeiben vagy showműsoros fellépéseiben szerencsére semmi nem érződik, ugyanolyan lendülettel ostorozza továbbra is a visszás, hétköznapi jelenségeket vagy a politikai korrektség vadhajtásait. Ma már ugyan nem a kis klubokban haknizó komikusok életét éli, a stand-up műfaj egyik legsikeresebb sztárjának számít, az estjeinek bérelt helye van a Netflixen, színészként komoly sorozatokban és filmekben szerepel (Breaking Bad, A Mandalóri, Staten Island kiálya) és önéletrajzi ihletésű animációs sorozatot is készített (Csé, mint család), de nem kell attól tartania, hogy elveszíti a kapcsolatát az úgy nevezett „valósággal.” Maradt átélhető, hétköznapi témája így is:

viszonylag későn, 49 évesen lett apa, így a gyereknevelést és a családapává válás élményét sajátos szempontból tudja feldolgozni.

Erre a karrierösszegzőre azért van szükség, hogy megértsük, első saját filmje, a Vén csókák a látszat ellenére valójában

nem klasszikus korhatáros férfikomédia, hanem Burr stand-upos munkásságának mozgóképes illusztrációja.

Mint minden alanyi költő vagy saját sorozatot készítő humorista (lásd Louis CK, Larry David, Marc Maron, Lil Dicky, Pete Davidson példáit), Burr is magából indul ki, és egy ötvenes, indulatkezelési problémákkal küzdő „fiatal apukát” alakít. A konkrét önéletrajzi párhuzamok itt véget is érnek, mert Jack nem humorista, hanem egy retro szurkolói mezekre specializálódott cég tulajdonosa két barátjával, Connorral (a mindig kiváló Bobby Cannavale) és Mike-kal (a méltatlanul alulértékel Bokeem Woodbine) együtt. Pontosabban csak extulajok, mert eladták a vállalkozást (Jack a borsos magánóvodai díjakra hivatkozva), az állásukat viszont megtarthatták. Az új, huszonéves főnök azzal nyit, hogy minden 35 év alatti dolgozót kirúg, és a karbon-, illetve gendersemlegesség jelszavát tűzi ki a cég zászlajára. A változtatásokat látva Jack természetesen idegállapotba kerül, de ugyanennyire frusztrálják a túlérzékeny, nála 20-30 évvel fiatalabb szülőtársak, akikkel konfliktusba is keveredik az óvodában.

A folytatást le lehetne kottázni a társadalmi és generációs kérdéseket érintő hollywoodi komédiák szabályai szerint. Az (anti)hős lázadozik a szép új világ ellen, kiközösítik, majd kacagtató kalandokat követően belátja, hogy a más elveket valló fiatalok szempontjait is meg lehet érteni, és a fináléra hajlandó lesz kompromisszumot követve rálépni a változás útjára. A Vén csókák papíron, nagyvonalakban követi is ezt a menetrendet, de pont annyiban lóg ki a mainstream vígjátékok sorából, amennyire Burr sem nevezhető tizenkettő egy tucat komikusnak. A sztori egyrészt sokkal szellősebb a műfajban megszokottnál, milliméterre kiszámított dramaturgia helyett inkább anekdoták, szkeccsek füzérét kapjuk, és emiatt nem is az a lényeges, hová fut ki a sztori, hanem csak az, hogy mennyire szórakoztatóak a különálló betétek. A szereplők se hús-vér figurákként funkcionálnak, hanem szitkomba illő típuskarakterekként, és ebből a szempontból

közelebb áll a produkció egy másfél órás Seinfeld-epizódhoz, mint egy mozifilmhez.

A jó hír, hogy Burr nem próbált meg finomítani a poénjain, kedvenc témáiba ugyanolyan keményen beleáll, mint a stand-up előadásaiban, sőt talán még vitriolosabban is fogalmaz, amikor karaktere a mimóza milleniálokon és Z-generációsokon élcelődik. A rajongók számára csemegék ezek a kirohanások, pláne, ha rá is ismernek Burr estjeiből vagy a podcastjából azokra a monológokra, amelyeket filmjelenetekké fejlesztett. A nézők többségét viszont joggal hozhatják zavarva ezek az epizódok, mert Burr kettős játékot játszik. Egyfelől olyan dolgokat ad a saját figurája és a két haverkarakter szájába, amikkel ő maga is egyetért, azaz szócsőnek használja őket, de közben azt is sugallja, hogy elítélendő a viselkedésük. Ezt az ellentmondást viszont nem nagyon sikerül feloldani, így az a konklúzió, hogy Jacknek meg kell változnia, nem hat őszintének. Más kérdés, hogy ez a dilemma jól leképezi Burr stand-upos pályafutásának nagy ellentmondását is, mert miközben az előadásaiban arra panaszkodik, hogy állandóan mérges, a humora pont ettől különleges, ha megszabadulna tőle, a (színpadi) személyiségének lényege veszne el.

A Vén csókák alapján azt biztos nem mondhatja el magáról Burr, hogy író-rendezőként is ugyanabban a ligában játszik, mint stand-uposként. A film mint formanyelv látványosan nem érdekli, ha harminc éve forgatja le ezt a történetet ebben a stílusban, akkor se tűnt volna korszerűnek. A 90-es években viszont még készültek olyan pofátlanul inkorrekt vígjátékok, amelyek mára nyomtalanul eltűntek Hollywoodból – saját bevallása szerint a Másnaposok rendezője, Todd Phillips is azért nyergelt át az ún. „komoly” filmekre, mert a producerek és a stúdiók nem akarnak felesleges kockázatot vállalni olyan produkciókkal, amelyek érzékenységeket sérthetnek.

Ha Burr fő vállalása azt volt, hogy feltámasztja ezt a fajta korhatáros komédiát, akkor legalább ebben sikerrel járt.

Lehet, hogy nem minden poénja talál be, lehet, sőt biztos is, hogy nem tudott elég dimenziót adni a karaktereknek, de olyan kényes témákat boncolgat, amiket manapság nem divat, sőt ellenjavalt. (Több mint beszédes, hogy az angolszász kritikusok véleménye alapján jelenleg 24%-on áll a film a Rotten Tomatoeson, míg a mezei nézők 88%-ra értékelik.)

Ha elkészíti valamikor a második filmjét, azt remélhetőleg már nemcsak a szókimondásáért – és a kiváló castingjáért – lehet majd dicsérni, hanem a filmszerűségéért is.