Nemrég daráltam le a Netflix saját gyártású, világvége utáni véres-vicces tinisorozatát, a Napkeltét (itt olvasható róla a kritikám), így a népszerű streaming platform most sorra dobálja fel nekem a hasonló tematikájú, posztapokaliptikus és zombiinváziós szériákat, hátha elindítom a trailereket, és rácsavarodok ezekre is. Még a home office-időszak elején volt egy olyan estém, amikor csak arra elment másfél órám, hogy ide-oda pörgettem a Netflix kínálatát. Mire leértem a lap aljára, már annyira telítődtem a sok villódzó képtől és kedvcsináló videótól, hogy végül teljesen lefáradtam agyilag, és nem indítottam el semmit. Célirányos sorozatfogyasztással ennyi idő alatt  már simán lement volna két epizód, szóval már csak emiatt is örülök a műfajok szerinti böngészési lehetőségnek.

Enélkül ugyanis aligha találtam volna meg a The Rain című skandináv gyöngyszemet (idehaza A gyilkos eső címen fut), ami a dánok frappáns válasza volt 2018-ban a már évek óta töretlen népszerűségnek örvendő amerikai zombivírusos sorozatokra. Úgy is mondhatnám: a dánok svédeltek, azaz hollywoodi léptékkel alacsony költségvetésből elkészítettek egy szórakoztató, saját Walking Deadet. A sorozat népszerűségét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy idén májusban jön a 3. évada. Épp ideje volt hát megismerkedni az első kettővel! 

A The Rain már a Netflix-nyitólapon futó előzetes megtekintésekor felkerült a bakancslistámra. Nagyon meggyőző volt ugyanis az a kreativitás, ahogy a dánok hozzáláttak a saját Walking Dead-sorozatuk forgatásához. Nincsenek végtelen, narancsszínű sivatagaik, és ormótlan, benzinfaló gépszörnyetegeik, mint az amerikai és ausztrál filmeseknek? Sebaj, akkor azzal főznek, amijük van: rossz időjárás, jó egészségügyi ellátórendszer, takaros családi házikók, otromba ipartelepek és egy rakás JYSK-bútor. Ebből mixeltek hát össze maguknak egy olyan egyedi, letisztult, egyszerre szép és romlott Mad Max-világot, ahol a víz nem az életet jelenti, hanem sokkal inkább a halált.

A sorozat látványosan szakított a megszokott klisékkel, mert itt nem a bőrszerkós, motorizált fosztogatók és a pusztító homokviharok miatt élnek az emberek erődszerű földalatti menedékekben, hanem mert az esőcseppekkel egy olyan vírus terjed, ami két pillanat alatt megöl bárkit, akinek a bőréhez ér.

Az emberek kénytelenek erdőmélyi titkos bunkerekben és saját szervezésű kommunákban átvészelni a záporokat, vagy fejet hajtani az állam szerepét átvevő, félkatonai egészségügyi szervezetnek, az Apollonnak. Utóbbinak azonban semennyi emberélet nem drága, ha arról van szó, hogy gyógyírt találjanak a gyilkos esőre. Amit persze a zsáner kötelező toposzai szerint könnyen lehet, hogy pont ők kísérleteztek ki, csak kiszabadult az irányításuk alól...

A történet főszereplője egy testvérpár, Simone (Alba August) és Rasmus (Lucas Lynggaard Tønnesen). Az apjuk nem más, mint az Apollon egyik vezető tudósa, így a gyilkos eső első felbukkanása után a tesók azonnal a cég egyik titkos óvóhelyére kerültek, és ott is töltötték árván maradva a következő 6 évüket. Ezalatt viszont az ismert civilizáció odakint darabjaira hullott. Dánia egy fallal körülvett karanténzóna lett, ahol az Apollon Istent játszó tudósai és kegyetlen pribékjei égen-földön keresik az állig felfegyverzett Hummereikkel az első fertőzötteket, akiknek a szervezetében talán ott van az ellenanyag is. Már a történet elején világossá válik, hogy a gyógyulás kulcsa Rasmus, akinek az apja minden bizonnyal nagy titkok tudója. Ám az Apollon bunkerének készletei a 6 év kényszerkarantén alatt kiürültek, így Simone és Rasmus kénytelen kimerészkedni a külvilágba, hogy megkeressék a többi óvóhelyet, megtalálják az eltűnt apjukat, és kiderítsék, mi köze az Apollonnak a vírushoz.

A testvérpár a vándorlás közben számtalan baráttal és még több ellenséggel találkozik. Zombihordaként viselkedő éhes embercsordák, felfegyverzett tanyasiak, bizarr vallási szekták és szülői kontroll nélkül maradt, elvadult tinédzserek kóricálnak Dánia fertőzött Zónájában, ahol sosem lehet tudni, ki a barát, ki az ellenség. Simone és Rasmus a sztori elején egy Martin nevű exkatona (Mikkel Boe Følsgaard) vezette, csupa fiatalokból álló túlélőcsapathoz csapódik, és megismerünk egy olyan szakadár tudóskolóniát is, akik kiváltak az Apollonból, mert nem értettek egyet a vezetőség embertelen emberkísérleteivel. Csakhogy itt sosem lehet tudni, ki kicsoda valójában, és hogy vajon az a kedves, segítőkész idegen vajon az Apollon gátlástalan ügynöke-e vagy épp egy emberhúsra fanyalodó holdkóros...

A sorozat ugyan felvonultat számos klisét a posztapokaliptikus műfajból, de ez egyrészt aktuálisabb mint valaha (lásd koronavírus, globális felmelegedés, kifogyóban lévő nyersanyagok, stb.) másrészt a stáb végig egyfajta skandináv büszkeséggel dolgozik: lám, nem is kellenek A-kategóriás sztárok és hollywoodi maszkmesterek ahhoz, hogy egy Walking Dead-klón tévésorozat jól működjön. A Gyilkos eső úgy kellett már a Mad Max-zsáner kiüresedett sivatagába, mint egy kiadós tavaszi zápor! Kíváncsi vagyok, mikor jön végre egy hasonló alapokon nyugvó, magyar gyártású sorozat.

Értékelés: 7/10

Kiknek ajánljuk? Azoknak, akik sosem unják meg a Mad Max és a Walking Dead nyomán készült filmeket és sorozatokat. És persze azoknak, akik kíváncsiak, mit képesek kihozni a skandinávok egy tipikusan hollywoodi zsánerből.