A háború színtiszta őrület

  • Vízer Balázs

A 22-es csapdája a világ egyik legismertebb és legszeretettebb regénye, nem véletlen, hogy annak idején film - most pedig sorozat készült belőle. Most pedig összehasonlíthatjuk a filmet a sorozattal és persze a regénnyel is.

Amikor nagyon fiatalon először olvastam el Joseph Heller talán legismertebb munkáját, az nem csak egy új kedvenccé vált. A 22-es csapdája egy új gondolkodásmóddal, humorérzékkel és világlátással ismertetett meg, nem is tudom, hányszor olvastam el újra, és elég nyilvánvaló volt, hogy ebből olyan filmet biztosan nem lehet csinálni, mint a könyv, és nem csak azért, mert az annyira jó, hanem a regény folyamatosan előre és hátra táncoló, egy-egy témát csak szaggatottan, bizonyos kihagyásokkal bontogató szerkezete és rengeteg izgalmas szereplője miatt is. Pedig volt rá jelentkező, a filmben végül fontos szerepet kapó Orson Welles is meg akarta filmesíteni, a szintén legendás Stanley Kubrickot is felkérték a rendezésre, de végül Mike Nicholsra (Diploma előtt, Biloxi blues, Nem félünk a farkastól) hárult a szinte lehetetlen feladat, hogy visszaadja a regény hangulatát, mondanivalóját, minden humorát és drámáját.

Merthogy A 22-es csapdája egyszerre éjsötét komédia és szívfacsaró dráma, aminek két alapmotívuma van, a bevetések halálos fenyegetése és a bázis életének furcsa kettőssége, hiszen hőseinket ugyan köti a katonai fegyelem, de közben minden jó várja őket, olyasmi, amiben otthon talán sosem részesültek volna. Prostituáltak, bőkezű zsold, amiből bármit megengedhetnek maguknak – és meg is engednek, mert ki tudja, mi vár rájuk másnap. Olaszországban járunk, a félsziget szövetségesek által megszállt felén, 1943-ban. Cathcart ezredes folyton emeli az amerikai bombázópilóták bevetésének számát. Yossarian kapitánynak és társainak nincs más lehetősége, minthogy megpróbálják orvosi úton leszereltetni magukat. Ezzel azonban beleesnek a huszonkettes paragrafus csapdájába. A szabály szerint ugyanis leszerelni csak azt a katonát lehet, aki ezt az elmeállapotára hivatkozva kéri. Aki viszont ezt kéri, az nyilvánvalóan nem lehet őrült, mivel félti önnön testi épségét. Vagyis nem szereltethető le.

Maga az író is a filmben látott B-25-ös közepes bombázón repült, akárcsak hőse, Yossarian, akit az olvasók közül sokan nyilván nem úgy képzeltek el, ahogy Alan Arkin kinéz – igen, A család kicsi kincse különc nagypapája volt jóképű fiatal színész is -, de mégis remek lett a főszerepre. Nichols természetesen kénytelen volt kihagyni több szálat és számos közönségkedvenc karaktert – nincs Dunbar, Félkupica Fehér Főnök, Appleby és Havermayer, meg sokan mások -, és tulajdonképpen saját verzióját csinálta meg, amihez szíve joga volt. A regény már csak Heller személyes világháborús élményei miatt is az adott történelmi közegben akarta bemutatni a háború abszurditását, az 1970-es film nyilvánvalóan a vietnámi háború hatása miatt már egy jóval általánosabb képet, abszurd képet rajzolt a modern hatalmi apparátusok működési mechanizmusáról.

És persze nem csak a már említett Orson Welles és Arkin zseniális itt, hanem a Cathcart ezredest alakító Martin Balsam vagy Anthony Perkins a tábori lelkészként és Martin Sheen Dobbs szerepében, de láthatjuk Art Garfunkelt a naiv Natelyként – állítólag a szerepnek és az elhúzódó forgatásnak nagy szerepe volt a Simon and Garfunkel duó felbomlásában - Jon Voight pedig Milo Minderbinder, akiből a rendező kicsit más karaktert csinált. És egy furcsaság a filmről a végére: A 22-es csapdája lett az első amerikai film, amiben egy vécén ülő embert láthatott a közönség!