Stílszerűen október 23-án mutatja be a Duna TV a Rákosi korszak elejének egy talán aprónak tűnő, mégis oly jellemző epizódját a soha nem létezett forradalmár orosz századosról.
Az úgy nevezett Guszev-ügy tulajdonképpen egyfajta vicces lábjegyzet az '50-es évek sötét és gyakran kegyetlen történetéhez, a Rákosi-korszak anekdotikus epizódja, amely így is tökéletesen vázolja fel a rendszer lényegét. Amely rendszer ekkor még ki sem alakult. Merthogy 1948-ban járunk, az úgy nevezett koalíciós időszakban, ahol papíron még létezik ugyan a többpártrendszer, de a valódi hatalmat egyetlen párt gyakorolja. Az ő embereik ülnek a választási bizottságban, az ügyészség és a bíróságok élén, és mindehhez az oroszok támogatását élvezik. Akiket akkor még szovjeteknek hívtak, a párt neve pedig a Magyar Kommunista Párt volt.
Történt ugyanis, hogy Illés Béla, a kétszeres Kossuth-díjas kommunista író a szovjet-magyar barátság jegyében propagandacikket ír Guszevről, az elfeledett orosz mártírról, akit hat társával felakasztottak, mert kiállt a '48-as szabadságharc hősei mellett. Merthogy bizonyítani kellett, hogy az orosz-magyar barátság messzire nyúlik vissza, a cikk azonban saját életre kelt, és elkezdtek mindenfélét elnevezni a bátor századosról: utcát, lakótelepet, bútorboltot, miegymást, és lelkes delegáció utazott a Szovjetunióba, hogy megkoszorúzzák a sírját – amit nem talált senki. És most gyorsan le is lőjük a poént, ha valaki még nem tudná: Guszev nem létezett. Az egész csak egy propagandahazugság.
Ezt azonban Illés Moszkvában nevelkedett lánya, Tatjána (Sztarenki Dóra, akinek kifejezetten jól állnak az '50-es évekbeli szerepek) nem tudja, különben nem rendezne a történetből színházi előadást, amelynek főszerepét, szerelme, a történész Gábor (Klem Viktor) alakítja, aki megpróbál utánajárni a dolognak. Nem kéne. A forgatókönyvíró Köbli Norbert a magyar közelmúlt hasonló epizódjait feldolgozó ciklusának újabb, és az író ígérete szerint utolsó előtti darabja, mert még jön az Örök tél a szovjet munkatáborokról, és tökéletesen illeszkedik a sorozatba. Amelynek eddigi darabjai A vizsga, a Szabadság – Különjárat, A berni követ, a nagyszerű Félvilág és az első világháborús Szürke senkik, ráadásul az a Fazakas Péter rendezte, aki a Szabadság – Különjáratot, és Nagy András fényképezte, aki a Félvilágot és A berni követet is. És hasonlóan jók a párbeszédek, mint Köbli előző filmjeiben, és hasonlóan sokat tudtak kihozni a korlátozott erőforrásokból, és hasonlóan jó csúcspontjai vannak ennek a filmek is, mint a korábbi munkáknak.
Az Árulók igazi erőssége azonban az Illés Bélát alakító Hegedűs D. Géza játéka, pedig ő „csak” beugró volt, a megbetegedett Kulka Jánost váltotta. Hegedűs egyszerre egy igazi ripacs, hozva a szokásos, gyakran „túlburjánzó” stílusát, de tud jéghideg, számító és kegyetlen is lenni. Lejátszik mindenkit a kisképernyőről. A film gyengéje viszont maga a Guszev-sztori, amit jó eséllyel a legtöbb néző maga is ismer – gondolom, a filmesek is ebből indultak ki -, de ha mégsem, pár perc után rá lehet jönni a lényegre, így nincs csattanó, kevesebb a feszültség, amiből nehéz építkezni – de legalább tudjuk, mihez tartsuk magunkat.
