Pocahontas szebb, mint a rajzfilmben - Az új világ

  • Vízer Balázs

A leghíresebb indiánlány igaz meséjét egy legendás, de nehéz természetű rendező vitte élő szereplőkkel a vászonra, álomszerű tájakon és sokszor álomszerű történettel.

Ki gondolná, de az egyik legjobban tisztelt, legnagyobbak között számon tartott, mindig is megosztó természetű amerikai művészfilmes rendező, Terrence Malick egy Disney rajzfilm, a Pocahontas rajongója, és ezért is forgatta le a saját Pocahontas meséjét az új világ meghódításáról, az európaiak és indiánok első találkozásáról. A reményekről és a valóságról, a civilizáció rombolásáról és a talán soha nem volt édenkertről, ami különben is a vesszőparipája. Merthogy a XVII. században kezdetét veszi Észak-Amerika angol gyarmatosítása. A három hajóval érkeznek az önmaguk között is megosztott telepesek, és 1607-ben Virginiában megalapítják Jamestown városát, ami ekkor még inkább csak egy megerősített tábor. Közöttük van John Smith kapitány is, aki ugyan a hajóutat súlyos láncba verve töltötte lázító beszédért, de szárazföldet érve új esélyt kap, hogy bizonyítsa rátermettségét.

Bár a telepesek teli vannak reménnyel, helyzetüket nehezítik a mostoha természeti viszonyok, az általuk hozott vetőmagok nem kelnek ki, ők maguk nem is értenek igazán a földműveléshez, inkább azt remélik, az indiánokkal kereskedhetnek. John Smith egy kisebb csapattal felfedező útra indul, de az indiánok fogságába esik. A haláltól a törzsfőnök lánya, Pocahontas közbelépése menti meg, és a fogságban a két ifjú között szerelem szövődik. A férfit végül azzal az ígérettel engedik el, hogy a telepeseknek tavasszal haza kell menniük, és a kemény tél során a lány élelemmel segíti őket. Csakhogy kiderül, Smith véleménye társaival szemben semmit sem ér, és miután az indiánok rájönnek, hogy az angolok nem akarnak eltávozni, harcra készülnek.

Az új világ, ahogy Malick szinte minden más munkája is, nehéz körülmények között született, és ezeket a körülményeket szinte kivétel nélkül a társaitól rendszerint a lehetetlent követelő rendező nehezítette meg, aki irtózatos mennyiségű anyagot forgatott le, hogy aztán annak a zömét egyszerűen kidobja, több színész alakítását szinte teljesen kihagyja – a frissen Oscar-jelölt Christopher Plummer rengeteg munkájából alig maradt valami a végére -, a kész filmzene 95 százaléka is ment a kukába. Ami maradt és ami aztán a vászonra került, nehezen értelmezhető, és nehezen besorolható, mégis gyönyörű. Malick filozofál az emberről és a természetről, a jóról és a rosszról, miközben időről időre elképesztő akciójeleneteket is tálal, de azt mindenképpen érdemes tudni, itt nem kalandfilmről van szó.

És nem is szerelmesfilmről, bár a csodaszép Q'Orianka Kilcher által játszott indián lány és Colin Farrell  John Smith-e közötti idill kétségkívül a film gerincét adja, amit aztán Smith távozása és vélt halála után egy másik angol, bizonyos John Rolfe-fal (Christian Bale) kötött barátság és házasság vált fel. Azonban ezek is csak illusztrációként szolgálnak a sorsszerűség, a vágyak és ígéretek, az árulás és a hűség témájában.  Az új világot nem fogadták elsőre túl kedvezően, csak később kezdték el igazán értékelni, bár Emmanuel Lubezki operatőri munkája magától értetődő módon kapott Oscar-jelölést. És aztán részben ezt a hangulatot, ezeket a képeket hozta vissza szintén Lubezki segítségével Alejandro G. Iñárritu A visszatérő című, szintén ebben a környezetben és egy valamivel későbbi korszakban játszódó munkájában, amiért az operatőr már meg is kapta az áhított elismerést.