A jólfésültség története – Fodrászipari forradalom Budapesten című kiállítás a BTM Kiscelli Múzeumban a haj és az arcszőrzet gondozásának társadalomtudományi, muzeológiai feltárására tesz kísérletet, ahogy az elmúlt 150 évben Budapesten megmutatkozott.

Az evolúció elkoptatta az ember szőrzetének jelentős részét. Vajon a hajunk miért maradt mégis sűrű és miért nő meg annyira, hogy fejszőrhosszban egyetlen más emlős sem veszi fel velünk a versenyt? Az orvostudomány szerint az élet szempontjából a hajnak nincs nélkülözhetetlen szerepe, ugyanakkor testünk egyik legellenállóbb része. A haj folyamatosan nő, ezért nem lehet nem tudomást venni róla: művelni szükséges. A haj biológiai adottság, a hajviselet azonban kulturális termék: hajunk formája sosem élettani szempontok szerint alakul, és nem is csupán egyéni döntésünk szabja meg, meddig növesztjük, mikor, ki és hogyan alakít rajta, minthogy az sem, hajunkat ki láthatja, és mi történik vele, miután a fejünkről lekerül.

A haj és az arcszőrzet alakításának igénye és elvárása, normái és praktikái végigkísérik az emberiség történetét. A hajnak hajlamosak vagyunk mágikus erőt tulajdonítani, mert segítségével elnyerhetjük választottunk szívét, bosszanthatjuk a szomszédot, belesimulhatunk a környezetünkbe vagy kitűnhetünk belőle, rangot és elismerést éppúgy szerezhetünk vele, mint ellenségeket vagy büntetést.

Mivel a haj számos kultúrában szennyes és szennyező, nem akárki nyúlhat hozzá. Specialistákra van szükség, akik testközeli helyzetük miatt egyszerre nélkülözhetetlenek és kissé alulbecsültek, a kialakuló szakma történetének túlnyomó részében legalábbis. A hajjal és arcszőrzettel való foglalatoskodás helyei is differenciálódnak: az alkalmi kitelepüléssel, főleg közterületen dolgozó borbélyok a 17. századtól állandó műhelyeket nyitnak, ahol kizárólag férfiaknak testápolást és társadalmi találkozóhelyet biztosítanak. A nők először csak a 20. században léphetnek ki otthonukból a hajuk ápolása céljából. A városi polgárság számára a nagyvárosokban a fogyasztás új helyszínei jelennek meg: a fodrászszalonok.

A metropolisz a hely, ahol összetalálkoznak azok a társadalomtörténeti folyamatok, amelyek nélkülözhetetlenek a szépségipar megteremtéséhez, majd robbanásszerű fejlődéséhez. Az iparosodás, a villamosítás és a vegyipar előretörése, a női emancipáció, a higiénia és a közművesítés fejlődése, a mozi és a popkultúra, a fogyasztói társadalom eredményeképpen születik meg a nyugati világban a modern test, ezen belül a modern arc, mely nem csupán genetikai örökség. Fizikai megjelenésünkre teljesítőképességünk és alkalmasságunk zálogaként is tekintünk, ezért külsőnket folyamatosan ápoljuk, karban tartjuk, alakítjuk, helyreállítjuk.

Ahogy ma egy fodrászkellék boltban elképedünk a tárgykultúra és a kínálat gazdagságán, hasonlóan figyelemre méltó a sokszínűség, amely a fogyasztói társadalmak bármely háztartásában az otthoni hajápolással kapcsolatos eszközök, anyagok, inspirációs források, tudások terén tapasztalható. Hiszen napjaink embere is rengeteg időt tölt a hajával és arcszőrzetével: mossa, vasalja, fonja, csavarja, sütteti, festeti, vágatja, növeszti, összeköti, kiengedi, irigyeli, unja, szégyelli, óvja, tönkreteszi, mutatja, takarja, elveszíti, pótolja. 

A kiállítás arra keresi a választ, mik voltak a szépségipar fejlődésének főbb mozgatórugói, állomásai, kik voltak meghatározó szereplői, és hogyan váltak az elmúlt 150 évben világviszonylatban is jól fésültté a budapestiek?

A bemutatott tárgyakat és fodrászipar-történeti dokumentumokat a Kiscelli Múzeum, társmúzeumok és nagylelkű magángyűjtők anyagából válogattuk. Munkánkat nagyban segítették a hajas szakmák neves képviselőivel folytatott beszélgetéseink.