Bocz Gyula: Eredet és ellentmondás

Bocz Gyula szobrászművész művészetéről valló csekély és szűkszavú megnyilatkozásainak vezérmotívuma egy hosszú történetű kulturális toposz: az anyagban benne rejtőző szobor, melyet – lefaragva az elrejtő burkolat feleslegét – a szobrász munkája szabadít ki. Arisztotelész Metafizikájában ez még filozófiai hasonlat, melyben az anyag potenciája a forma felé törekszik: „Lehetőség szerint való létre gondolunk, ha azt mondjuk, hogy a fában benne van Hermes szobra…” Origenésznél a lélekben rejtőző isten képének példázata:  „Ha egy művész szobrot készít, például fából vagy kőből, akkor nem a képet viszi bele a fába, hanem lefaragja a forgácsokat, amelyek elrejtették és eltakarták a képet”.  Eckhardt mesternél a „külső és a belső ember” különbségnek teológiai allegóriája, míg Plótinosznál és a neoplatonistáknál mindez etikai tartalmat kap, melyben az anyag tömegéből önmagát kiszabadító tiszta forma a lélek újjászületésének szimbólumává lesz. Ez a gondolat a reneszánsz művészetteóriáiban válik tisztán szobrászati formálási elvvé és közismertsége Michelangelo alkotói módszeréhez kötődik. „Szobrászaton – írja Michelangelo egy levelében – azt értem, amit az ember elvétellel – per forza di levare – alkot, ami hozzávetéssel – per via di porre – jött létre, az a festészethez hasonlatos.” Ennek az elvnek – „a kőbe zárt fájdalomnak” – a jegyében valóban Michelangelo volt az, akire a márványtömb eredeti alakja inspirálóan hatott szobrainak kidolgozásakor, hogy mintha a művész átengedte volna magát az anyag iránymutatásainak.
De az anyag potenciája nem egyetlen kizárólagos művet rejthet csak, s a szobor még talált tárgyként sem csupán a kő szándéka, hanem a művész ideája marad, melyet a klasszikus ember- és tárgyábrázoló szobrászat szükségképpen rákényszerít az anyagra, hogy az, leküzdve valóságos anyagszerűségét, a művészi ideát tükrözhesse.
Az 1960-as évek modern, absztrakt szobrászatában – s Bocz Gyula ennek a tendenciának (Brâncuşi, Henry Moore vagy Barbara Hepworth példáját követve) egyik legjelentősebb magyar művésze – ez a kultúrtörténeti toposz, szakítva a klasszikus szobrászat mintaképeivel, más értelmet nyer. A formák absztrakciójával az anyag anyagszerűsége is előtérbe kerül. A szobrász úgy bontja ki az anyagból a formát, hogy az anyag természetéhez igazodva – egyúttal a természet munkáját, a víz, a napfény, a levegő évezredes eróziós formáló hatásait legömbölyített alakzatokkal imitálva – hozza létre plasztikáit, melyekben forma és anyag összhangja valósul meg. A kőben és fában mindig másként rejtőző szobrok itt alázatos alkalmazkodással a legkisebb ellenállásait sugallják a matériának, ahol még a művészet által önmaga maradhat. Ez a sajátos, természetelvű, absztrakt formákat teremtő minimalizmus, a legfinomabb érintések ökológiája és ökonómiája jellemzi Bocz Gyula szobrászatát. Az anyagban rejtőző szobor hagyományos toposza és alkotási elve egy 1989-ben írt ars poeticájában így értelmeződik: „[a szobrász] emelje ki a kőből azt a szép gazdagságot, ami abba évmilliók során beépült. A kristályok ragyogását, a telérek futását, az őslények maradványainak rajzát satöbbi és mindezt szerkessze be a művébe. Változtassa meg a teret úgy, hogy szobrával mutassa meg a térben azokat a viszonyokat, erőket, amelyek a szobor matériáján túl működnek, és amelyek persze korábban, a szobor nélkül is léteztek, akárcsak az ammonita a márványban, de amelyek a szobor nélkül nem volnának észrevehetők. A szoborcsinálás így a teremtésben már megalkotott szépségek, erők és kapcsolatok kiszabadítása is.”
Anghy András