Fotóesszé a „Fénylányról” aki egy soha véget nem érő mesébe vezet minket.

Minden reggel végtelenül messze az este. Időm, mint a tenger, hogy megtaláljam az átjárót. Lehet, hogy egy találkozásban, egy tekintetben, egy mozdulatban nyílik meg. Abban a pillanatban majd nem szabad gondolkodnom. Várnak az álmok. Lehet, hogy mindennap megnyílik az út. Talán minden pillanatban. Az emberélet reggelén minden lépés utakat sugároz. Talán ha minden pillanatban azt választanánk, amely érzi lépteinket. Hogy nem a talpunk: a szívünk dobog.