Szigeti Tamás legújabb képei szervesen illeszkednek a korábbi években bemutatott festői munkák sorába. A festményeken ismét a képzelet és a mindennapi valóság vetületei szövődnek eggyé az erdős-ligetes, fényben reszkető terekben. E festői miliő létrehozásakor a természeti környezet megjelenítése egyrészt a lírai látásmódot hangsúlyozza, másrészt sugallja az elvágyódást, az eredetiség utáni elemi vágyat.

A mostani képeken a szereplők nem közéleti jelenlétük vagy ismertségük okán kerülnek a képtérbe, sokkal inkább, mint a természeti erőknek kitett, azokat megélő vagy épp elszenvedő alakokként láthatóak. A szereplők sorsa, kitettsége sem a közvetlen azonosulást várja el a nézőtől, hanem egyfajta távolságtartó, de empatikus figyelmet kér. E távolság, mint életélmény ábrázolása pedig mindannyiszor a már-már elviselhetetlen, föld- és fakéregszagú közelség színeivel, textúráival vegyül.