Szolnoki Szabolcs képei egy olyan világba kalauzolják a nézőt, ahol álom és ébrenlét határán vizsgálódhat. A festmények élő szereplői, emberek, állatok és növények finoman válnak köddé vagy apránként olvadnak bele a tárgyi környezetbe, gyakran csak mintegy saját aurájukat hátrahagyva maguk körül. A művész alkotásaiban erősen meghatározó az átmenetiség fogalma. Képei olyan liminális tereket foglalnak keretbe, amelyek átjárhatók, jelentéssel és erős érzelemkiváltó hatással bírnak, miközben egyszerre ismeretlenek és ismerősek, ebből kifolyólag egyszerre baljósak, ugyanakkor megnyugtatóak, vonzók. Állandóvá válik az ébrenlét és az álom határán való lét kifeszített pillanata, amely homályossá, ködszerűvé teszi a színeket, az emberszerű alakok jelenlétére is csupán körvonaltalan testrészek, ruhák, tárgyak utalnak. Az ember léte nem határozza meg a liminalitást, így képbeli megjelenésük nem válik számottevővé, csupán a szürrealitás benyomásainak egyikévé lesz. A hallucináció-szerű illúziók jelenésekhez válnak hasonlatossá, a valósághoz nem lehet egyértelműen jelölést társítani, az észlelés bizonytalanná válik. Marad a tapogatózás, a felidézésbe való kapaszkodás, az emlékekhez való visszanyúlás, melyek azonban szintén cserbenhagyják a nézőt ebben az atmoszférikus útvesztőben. Szolnoki képeit nézve egyfajta tranzit állapotba kerülünk, amelyben megkérdőjeleződik, hogy az ébrenlét, a félálom vagy az álom képzelt tereiben járunk: a konkrét hely nélküliség érzete uralkodóvá válik.
Szolnoki művészetét átjárják az ellentétetek. Ezek az ellentétek azonban nem egymással összetűzésben vannak jelen, képesek harmóniában kölcsönhatásba kerülni. A valós és képzelt, az absztrakt és figuratív, az élő és épített elemek ötvözése jelenik meg a vásznain. Míg korábbi műveit sötét, komor árnyalatok határozták meg, mostani kiállítása új köntösben vonultatja fel Szolnoki Szabolcs sajátos világát, vibráló színekből építkezve alkotja meg a képek többértelmű rétegeit.
Hozzászólások