Vezényelnek: Tóth Bence és Hajas Béla
Az amatőrök és a fiatal zenésznek tanulók számára óriási élmény, kivételes lehetőség profikkal együtt játszani, a DDRF-ben ők vannak többségben. „Hatalmas dolog, hogy 16 évesen zeneművészetis egyetemisták mellé bekerülhetsz – mondja Orsós Zója (klarinét), aki a zenei pályát választotta, és a Katolikus Zeneművészeti Szakgimnáziumban szaxofonozni tanul. Hallani őket befújni, játszani, próba után kamarázni… Nincs mese, neked is rendesen el kell játszanod a szólamodat miattuk.”
A szólamtársak motiválják egymást. Ha valakinek jobban sikerül valami, a mellette ülő egyből összekapja magát, hogy ő is megcsinálja, megmutassa. Paár Ferenc (trombita) manapság szinte csak a DDRF miatt veszi elő a hangszerét. „Tábor előtt mindig azt gondolom, hogy javarészt a társaság miatt jövök, de ez rögtön az első napi próbán átértékelődik. Sokféle zenekarban játszottam már, de ilyen koncertélményem megközelítőleg sem volt egyikkel sem, mint a DDRF-fel. Tavaly a kaposvári hangversenyen egy emberként ült a zenekar a színpadon. A téli koncertünkön pedig volt olyan darab, ami annyira közel állt hozzám, hogy fújás közben szinte a könnyeimet kellett törölgetni.”
A legtöbben a remek zenéket, a szakmaiságot, a jó társaságot és a karmestert említik a legfőbb motivációként. Nagy Eszter (fuvola) és Vida Szilárd (eufónium) évközben a Balaton M&K fúvószenekart erősítik. Eszter azt mondja, a zene által olyan kapocs jött létre a köztük az évek során, hogy már várják a következő találkozást, hogy ott folytathassák, ahol abbahagyták. „Ezért van az, hogy még csukott szemmel is el tudjuk kezdeni együtt a darabot. Persze előtte otthon rengeteget dolgozom azért, hogy amatőrként profi szinten zenélhessek.” Szilárd így folytatja: „Kétségkívül Benu szakmaisága és személyisége miatt jönnek ide fújni a zenészek. Kivételesen tudja a zenét kommunikálni. Az itthon megszokott poroszos oktatási módszer szöges ellentétét képviseli. Például nem sokat foglalkozik vele, ha valaki rossz hangot fújt, ha az zeneileg rendben volt. 12 darabot tanulunk meg öt nap alatt. Ez rengeteg. Mivel sűrű a program, nem tudsz belekényelmesedni a munkába úgy, mint mondjuk egy állandó zenekarnál. Ha nem jön össze az öt napban az, amit magadtól elvársz, akkor így jártál. Szóval nem opció, hogy nem teszed oda magad. Ez a felfokozott állapot az, ami mindenkiben megmarad, ezt akarod még egyszer átélni. Olyan, mint a bungee jumping vagy a hullámvasút. Csak itt el kell telnie egy évnek, mire megint ott lehetsz a magasban és ugorhatsz.”
Kardos Tünde (klarinét) és Sulcné Cs. Farkas Katalin (oboa) zenetanárként értékelik a közös munkát. „Amikor Bence felteszi a kezét, ott van mögötte az az alázat, amitől úgy megszólal a zenekar – mondja Tünde. Amikor először tum-tummal énekeltük a szólamunkat, röhögnöm kellett. Vicces is volt és zavarban is van az ember tőle, mert ilyet itthon nem szokás. Közben pedig egyértelműen fejlődik tőle az intonáció, megszületik az a zenei elképzelés, amitől egyből a hangszeren is a helyén van az adott rész.
Katalin először kisegítőként vett részt a DDRF-ben, de három perc után eldőlt benne, hogy itt lesz a következőkön is. „Bence komolyan veszi és izgalmassá teszi a befújást, iszonyú hatékony és nagyon pontosan át tudja adni, amit akar. Méghozzá úgy, hogy egyből értsem és meg tudjam valósítani. Ez azért egyáltalán nem általános a karmestereknél. Komoly munka folyik, de végig jó hangulatban. Tavaly, amikor már nagyjából megtanultuk a darabokat, szétültetett minket. Egyik szünet után azt kérte, hogy mindenki üljön le valahova a kottájával úgy, hogy szólamtársa nem lehet mellette. Magyarországon még egy karmesternél se láttam ilyet. Brutális hatása van ezeknek a gyakorlatoknak. Nemcsak technikailag, hanem ránk is. Együtt borzongunk bele a gyönyörűségbe, amikor egy-egy ilyen új élményt átélünk. Sokat jelent az is, hogy hivatásosként is van kihívás a zenékben, amiket játsszunk. Sok zenekarban megfordultam, általában vagy a szakmaiság vagy a lelkesedés dominál – itt mindkettő megvan egyszerre, és ez érződik a végeredményen is. Ami a hét végére összeáll, az nem csak 60 zenész egyéni tudásának összessége, hanem valami sokkal-sokkal több, ami csordultig tölti a szívünket.”
De mit mond a karmester, hogyan lehet profikkal és amatőrökkel egyszerre próbálni? Vagy milyen célt szolgál az éneklés, tapsolás, csukott szemmel zenélés?
„A karmester olyan, mint egy bíró a focimeccsen – magyarázza Tóth Bence. Elindítja a meccset, leállítja a meccset, vigyáz mindenkire, mindig ott van, ahol éppen lennie kell a pályán, de a játékot a játékosok játsszák. Senki nem kap olyan feladatot, amit ne tudna megoldani. Hogy el tudja játszani, amit kell, ahhoz mindenkinek jót kell éreznie: nevezhetjük ezt magabiztosságnak, motivációnak… Arra valók ezek az itthon nem szokványos gyakorlatok, hogy tanuljanak meg együtt zenélni es egymásra figyelni. A legtöbb zenésznek már egy nézéséből tudom, milyen állapotban, hangulatban van. De amikor megszólal az akkord csukott szemmel teljesen egyszerre az egész zenekartól, akkor az hat rá, és bárhol is volt addig, átkerül abba a világba, amiben a többi 59 is van. Csak így, csak ebben a „klímában” lehet együtt zenélni. És aztán én csak élvezem, hogy szépen szól. Ez pont annyira az enyém, mint amennyire bárki másé.”
