Klukon Edit és Ránki Dezső zongoraestje Dávid Katalin 100. születésnapja alkalmából
A 4. számú szimfonikus költemény (Liszt nem időrendben, hanem később, az általa jónak tartott sorrendben számozta be szimfonikus költeményeit) első alkalommal 1854-ben hangzott el. Liszt Ferenc Orfeuszt saját zeneszerzői ars poeticájának megfogalmazásához hívja segítségül, a partitúra előszavában így ír: „Szerettük volna itt megvalósítani a minden műalkotásból kiáradó, derűsen embernemesítő dallamot, ennek édes energiáját, fenséges hangzását; hullámzását, amely lágy, mint az elíziumi mezők fuvallata: fokozatos felemelkedését, amely a tömjénfelhőkéhez hasonlatos; áttetsző, azúros, éteri szellemet, amely a földet és a mindenséget mintegy a Harmónia átlátszó, kifejezhetetlen és titokzatos palástjával vonja be.”
„Életünk legfőbb értelme, hogy ragaszkodjunk ideálunkhoz, és szüntelenül munkálkodjunk megvalósításán.” Ezzel a gondolattal egészítette ki Liszt Ferenc Az ideálok című, Schiller költeményét követő szimfonikus művének programját. A darab – mely a művészi pálya hullámvölgyeiről és hullámhegyeiről, a becsvágyról, a kudarcról, a szüntelen küzdelemről és az elmagányosodás fenyegető árnyairól szól – e kiegészítés nélkül talán túlságosan is pesszimista hangvételű lenne, így azonban olyan univerzális érvényű maximával zárul, melyre általános, művészi hitvallásként tekinthetünk.
Debussy Hat antik felirat c. sorozata 1914-ben készült; Pierre Louÿs Bilitis-dalok című költeményéhez, 1900-ban írt kísérőzenéje nyomán alkotott, fogalmazott újra hat tételt ekkor négykezes zongoraművekként. Az elsőben (Pánnak, a nyári szél istenének megidézése) a pásztorok istene játszik a sípján ötfokú dallamot; a másodikban (Egy névtelen sírra) imbolygó egészhangú skála fordul a tétel vége felé kromatikus, ereszkedő dallamba; a harmadik darab (Hogy az éj kedvező legyen) nyugalmasan díszített melódiája lezárásként óhaj-felkiáltássá változik; a negyedik, szenvedélyes kitörésekkel tarkított mű (A kasztanyettás táncosnő) antik miliőjét görög hangsorok jelzik; és az ötödik (Az egyiptomi lányhoz) keletiesen díszes furulya szólama vezet az utolsó tétel (Köszönet a reggeli esőért) esőcsepp-zsongásához; a mű legvégén, konklúzióként pedig visszatér a sorozat kezdetén felhangzó pánsíp.
