Gondolom nem csak engem érdekel, miképpen lehet, hogy egy kommunisták vezette országban a legfejlettebb kapitalista cégek nőnek ki gomba módra a földből, és hogyan gondolkodnak az ott dolgozó, ferde szemű száz milliók, akik a világ legnagyobb ipari termelését produkálják. Ezért is mentem el Frances Ya-cgu Cowhig kétfelvonásos darabjára, amely A tökéletes boldogság címet viseli, és a Kamrában először mutatták be angol nyelvterületen kívül. Már most elárulom, hogy kíváncsiságomat nem tudta kielégíteni, sőt amit eddig tudtam Kínáról, annak is teljesen ellentmondott. Talán azért, mert a tajvani édesanyával megáldott szerző a szigetországban anyatejjel beszívott kommunistagyűlöletét nem tudta levetkőzni, és a Népi Kínában fellelhető ellentmondásokat még mindig Mao Ce-tungnak tudja be, jóllehet a pártvezető már 1976-ban meghalt. Drasztikus jeleneteknek lehetünk szemtanúi, a megszületett csecsemőt moslékos vödörbe dobják, képet látunk egy anya közeli főbelövéséről, hallunk megevett csecsemőről. De úgy látszik az amerikai édesapával és állampolgársággal rendelkező szerző szemében a kínaiak manapság is vadállat módjára viselkednek, magasfeszültséggel kezelik a rabokat, megfojtják testvérhúgukat, és lányukat halott emberhez adják feleségül. Szinte felüdülésként hat, amikor az előléptetéséért könyörgő fiatal lány, ügye érdekében kiveri főnöke nemi szervét. Az öreg főnök egyébként közli velünk, hogy Mao rosszabb volt, mint Hitler, mert előbbi 50 millió embert pusztított el, utóbbi meg csak 10 millió zsidót - nesze neked holokauszt egyedisége. És itt nem csak az a baj, hogy a szerző összemossa a politikát a fajvédelemmel, hanem hogy Mao Ce-tungot ezzel el is intézi. Ha egy fiatalabb néző az itt hallottakkal megelégedne, nem tudná, hogy nevezett Kína egységét és függetlenségét állította helyre egy olyan földrésznyi országban, amelyet a nyugati hatalmak az ópiumszívás nyeresége miatt szabdaltak szét. Azt, hogy a negyvenes években Peking központi parkjában tábla állt azzal a szöveggel, hogy kutyáknak és kínaiaknak belépni tilos, és Mao alig két évtizednyi vezetése alatt a várható élettartam 35 évről 65 évre növekedett Kínában, ami kb. egymilliárd népességtöbbletet jelent.
Nem sokkal járunk jobban akkor sem, amikor az Amerikában élő szerző a mai kínai gondokat kívánja bemutatni. Ráfókuszál az emberek kilátástalanságát, hiszékenységét és műveletlenségét kihasználó önerő építő tanfolyamokra. Valóban szörnyű becsapása a szerencsétleneknek, ha azt ültetik beléjük, hogy a körülmények nem fontosak, csak az számít, hogy ők mit akarnak (általában több pénzt). De ez a jelenség mindenütt sajnálatosan jelentkezik, főleg persze a kapitalizmusba frissen csöppent társadalmak naiv, tapasztalatlan és kiszolgáltatott tömegeiben, de megvan az USA-ban is, sőt, a siker-tanfolyamok onnan indultak. Az, hogy ennek nem tudják elejét venni, nem az az oka, hogy Kínában nem lehet demonstrálni, vagy sztrájkolni (ez ugyanis a dráma központi konfliktusa), hiszen nálunk lehet, és mégis kaszálnak a “valósítsd meg magadat!” kiadványok és kurzusok. De nincsenek jobb helyzetben a gazdagok sem – tudjuk meg az egyik, milliárdosnőt szájából -, mert őket is nyomasztja a kilátástalanság (hogy miért, azt nem árulta el).
Akadnak persze dramaturgiai bakik is: a vállalatvezetőség felhívására két lány jelentkezik, az egyik irodai munkára, a másik egy beszéd felolvasására. De mi nézők sem tudjuk, hogy mire írták ki a pályázatot, és ez így is marad.
Igénytelenségnek tartom, hogy Máté Gábor igazgató ezt a konfúz darabot színre tűzte, és ilyen hiányosan megrendezte.