Talán az utolsó Strauss-operaremeklés: fárasztó szellemi, sõt, fizikai kirándulás elõadónak, hallgatónak egyaránt. A szépséges, okos(kodó is), olykor túlburjánzó, "poszt-szecessziós", szimbólumokkal (túl)zsúfolt Hofmannsthal-szöveghez a zeneszerzõ megaméretû, az Opera árkán is túlcsorduló zenekarra komponálta számos (poszt)wagneri elemmel teletûzdelt, de hangzásában azért jól felismerhetõen straussi stílusú zenei meseálmát. Szépséges elsõ, többnyire elragadó 2. és kissé "leülõ", fáradó-fárasztó 3. felvonás, jócskán a három órát meghaladó játékidõvel: a müncheni mester ezúttal sem törekedett eszmei-zenei mondanivalója tömörítésére. Szikora János munkája paradox módon a záró felvonásban válik leginkább túlrendezetté: talán a zene és a közönség fáradását akarta ellensúlyozni a (túl) sok látvány- és mozgáselemmel, mindenesetre ez a túlrendezettség inkább kiemelte, semmint elfödte a muzsika fáradó invencióját. Fõ kifogásom mégis az elõadás csaknem teljes végigvettítése, ami egy idõ után a szemet és az agyat egyaránt fárasztotta, megosztotta a nézõ figyelmét és a szöveg (egyébként elengedhetetlen!) olvasását is nehezítette. A szimbólumok filmes ábrázolása, értelmezése indokolható és akár üdvös is, de ahol csupán konkrét, elbeszélt cselekményeket illusztrál, ott fölösleges, olykor szinte mulatságos (madárrepülés, gazellagalopp, fõzöcske Barakéknál, Barak-gyerekek az ebédlõasztalnál, Császárné és Dajka "leutazása" a közzene alatt stb. hogy csak az 1. felvonásból hozzak pár példát). Kevesebb több lett volna. ( Vö. Schörghofer/Ring/MüPa!)
A mostani bemutató fõ értelme, a siker fõ letéteményese a tényleg ezer színben csillogó, kritikán felül játszó zenekar, Halász Péter takarékos mozgású, nem teátrális, ám biztos kezû és izlésû, kiváló irányítása mellett. Erre a zenekarra, amely a kamara- sõt szólórészektõl a fortissimo tuttiig "mindent tud" és szinte hibátlanul, büszkék lehetünk, rájuk bármely zenés színpadi darab építhetõ és "csak" rajtuk és a mindenkori karmesteren múlhat más produkció(k)ban nyújtott teljesítményük. A két szoprándíva: Sümegi Eszter és Rálik Szilvia: mintha a színpadon álló két oszlop õket szimbolizálta volna, nemzetközileg is értékelhetõ teljesítményt nyújtva voltak az elõadás oszlopai. Sümegi a nyaktörõ magasságok, drámai és lírai részek terepén is remekül teljesített, átlényegülése bámulatos, Rálik pedig hangja bizonyos fokú élességét itt (ismét) a maga javára fordítja, igen, itt is, mint pl. (mutatis mutandis) a Turandotban, Nabuccóban: ez a hang át tud szólni-tud átszólni az irdatlan zenekari hangtömbökön, ez a hang tudja érzékeltetni a Färbersfrau (csacska szövegfelirat szt: Feleség) lelkének, cselekvéseinek zaklatottságát, ide-oda hánykolódódását. Németh Juditot alkata nem éppen predesztinálja arra, hogy egy ilyen túlmozgásos Dajkát vállaljon "be", de játéka végülis hatásos, a hang fent kissé éles, de mindent egybevetve szépen szól, szereplése jeles Wagner-hõsnõi: Kundry és Ortrud sötét világát is idézi. Kovácsházi István lohengrini pátosszal, emelkedettséggel énekelte a Császárt, ez a hang egyre több Wagner-szerep átvételére feljogosíthatja. A német vendég, Heiko Trinsinger fajsúlyos hang és nem jelentéktelen színpadi jelenség, csak halkan tûnõdöm, nincs/nem lenne-e jó Kelmefestõnk a hazai termésbõl? (szerintem igen)
Jobb késõn, mint soha, nekünk biztosan, mert már és még: jókor, jó helyen és jól, megérhettem egy budapesti Frau ohne Schatten-t. Még egyszer: gratula a Háznak, gratula az elõadóknak!

Kétségtelen, hogy rendkívüli elõadás. Zeneisége és a történet nagyon bonyolult, "misztériumopera" tele szimbólumokkal és megfejtésre váró utalásokkal. Strauss fõmûvének tartják. Strauss és Hofmannsthal barátságának és együttmûködésének gyönyörû példája.

Hosszú utat járt be az operairodalom extra-különleges gyöngyszeme. A szerzõk kívánsága szerint elõször csak a világháború végeztével mutathatták csak be 1919 októberében. Majd száz év kellett, hogy a darab eljusson hozzánk is. Mély és sokszintû alkotásról van szó és ha nagyon kereskedünk, akkor érezhetjük Wagner hatását illetve a Varázsfuvola szimbólum-rendszerét.

Soha nem láttam ennyi zenészt a zenekari árokban és a muzsika tökéletesen szólt, a díszlet és a jelmezek a szemet gyönyörködtették szüntelen, Szikora a szokásos formáját hozta, jó rendezést láthattunk. A mûvészek közül Sümegi,Komlósi és a Barakot megformáló Heiko Trinsinger tényleg fantasztikus. Nem könnyû alkotás , amirõl azt mondják, hogy könnyebb
megszeretni, mint megérteni.